gofriblog

Mindig amikor átérek a Duna-hídon Bajánál, megszáll valami isteni nyugalom. Kiérek a városból a nem tudom hány körforgalom után, és látom a végtelen tájat, a tanyákat, az egyenes horizontot, és az valami fenséges. Amikor most mentem, ráadásul végig mögöttem volt a nap, és narancssárga volt a horizont. A visszapillantóban láttam az alkonyt.

Mire odaértem, sötét volt, és mintha hazaértem volna. Akárhányszor visszamegyek, mindig ugyanolyan ismerős. Pontosan tudom, melyik kis utcán kell bekanyarodni ahhoz, hogy odaérjek, ahova szeretnék.

Most azért azt az egyet sajnáltam, hogy nem volt időm sétálni. Nem láttam a vizet, sem a Dómot, a sétálóutcát sem. A fényeket, vagy a mindig ismerős arcokat az utcákon.

Találkoztam viszont a barátaimmal. Mintha mi sem történt volna, amióta nem láttam őket.

Egy olyan téglaépítésű, belvárosi lakásban aludtam, amilyenben azelőtt laktam - hideg volt és kicsit nyirkos. Ódivatú, digitalizáció-mentes és avitt. Századeleji nyugalom. Nem volt rohanás, sem ideg, csak a gondolatok, a szellem és a lassúság. Megéreztem ismét, milyen az, amikor nem kell sietni a buszra, mert minden sétányi távolságban van. És amikor a tempót nem az óra, hanem a belső mérce diktálja, a természetes, civilizációtól független bioritmus, a kényelem. A termékeny, jótékony, lassú béke. Ami a lusta alföld sajátja. A dolgok, az eredmények kivárásának nyugalma. Maga a türelem. A tao. Az inspiráció, ami annyira, de annyira hiányzik.

A vizsga egyébként jól sikerült, ilyenkor mindig megérzem, hogy van még társam, hogy van még közegem, életem, hivatásom. Célom. Értelmem. Hogy vagyok én.

Tegnap nyilvánosságra került, miszerint csakis két egyetemen (mindkettő budapesti) lehet állami finanszírozással jogot tanulni: az ELTÉ-n és a Pázmányon.

Nézzük, akkor jól értem-e ezt.

Február 15-ig kell eldönteni, ki hová jelentkezik.

Addig három hét van hátra körülbelül.

Ideális esetben az ifjúságban azért már körvonalazódott, hogy mit szeretne tanulni.

Ha a család netán úgy kalkulált, hogy a gyerek (jogászként) otthon -- azaz vidéken -- jár egyetemre, hogy így megspórolják a fővárosi lakhatást, ezt most bebukta. Mert vagy a tandíjat választja, vagy ha van annyira jó, akkor az állami képzést és a fővárosi életet (albérlet, satöbbi). Akkor persze röghöz kötik.

Fel nem tudom fogni, mi indokolja, hogy a fővárosi jogászképzés kiemeljék a többi közül azzal, hogy csak ott biztosítanak állami férőhelyet (kétszer ötvenet!). A fővárosi jogászok és a fővárosi egyetemek bizonyára ennyivel jobbak.

Nem baj, gyerekek, aki nem jut be vagy nem tudja kifizetni a jogi kart, még mindig elmehet kémiatanárnak, hogy azt felrobbantsa ezt az egész kócerájt.

Egy biztos, én mától minden tanítványomat arra fogom biztatni, hogy külföldre menjen tanulni, és ha lehet, haza se jöjjön.

Egyrészt ezúton szívből gratulálok Schmitt Pálnak, amiért sikeresen legitimálta a plágiumot, mint eljárást. Ma tíz percig kiabálva vitatkoztam egy diákkal, aki szerint teljesen rendben van az, hogy olvasónaplót lop a netről, kicsit átfogalmazza, és beadja. Számára összemosódik ugyanis az, hogy az eredeti művet olvassa vagy egy zanzát. Mikor aztán ez kiderül (és egyébként nem is én verem nagy dobra a dolgot), ordenáré hangnemben kéri számon (egyébként egy jól szituált és civilizált fiú benyomását kelti), hogy miért merült fel bennem egyáltalán a gyanú, hogy utánanézzek annak, amit küldött.

Mondtam, hogy tán azért, mert közelgett a félév vége, nem írta meg a témazárót, és amúgy fennen hangoztatja, hogy még életében soha nem olvasott el semmit. A zárás tájékán ráadásul két hétig nem jött iskolába.

Szerinte mindez prekoncepció, és személyiségében sértettem a gyanúsítgatással. Az persze mindegy volt számára, hogy linkkel tudtam bizonyítani, hogy honnan szedte le az anyagot. Erre az volt a mentsége, hogy azt csak felhasználta, illetve "pont úgy építette fel".

Egészen elszomorodtam, ugyanis szart se ér a munkám, ha annyit sem sikerült elérnem, hogy a diákjaim különbséget tudjanak tenni becsületesség és csalás között, és hogy amikor hibáznak, legalább ne ordítva kenjék a fekáliát másra, hanem tekerjenek lejjebb a stílusokon. Persze most túlzok, hiszen hatból öt visszateker. De miért mégis a hatodik foglalkoztat, és nem az az öt. Talán mert szegregációt, diszkriminációt és előítéletességet ordibál, talán azért.

Ezen kívül meglehetősen bosszant, hogy a magyar populáció egy része egyszerűen képtelen elképzelni, hogy vannak emberek, hogy ne mondjam, nyugdíjasok, sőt családok is, akiknek egyszerűen nincs megtakarított pénze. Olyan őszintén el tudnak csodálkozni ezen. Hogy hogyhogy. Na de hogy mégis miből lenne például, az ötvenezre nyugdíjból, vagy a százezres fizetésből.

Szóval, hogy hogyhogy valaki nem tud kifizetni zsebből egy háromszázezer forintos (olcsót mondtam, nem?) temetést. Egy negyvenezer forintos cipőt. Egy százhatvanezer forintos jogosítványt (olcsót mondtam?).

Az én családom is ilyen például, de most nem róluk van szó. (Egyszer megkérdeztem atyámat, milyen Internet csomaguk van, és mennyibe kerül. Mondta, fogalma sincs, a számlákat a felesége intézi.)

Az ilyenfajta beszélgetések alkalmával mindig elcsodálkozom, hogy mennyire el sem tudjuk képzelni mások életét. Hogy vannak, akik nem látnak tovább az orruknál, vagy inkább a karnyújtásuknál. És mindeközben akkora ostobaságokat nyilatkoznak a világ és a közélet dolgairól, hogy a hajam égnek áll.

Mindemellett az is elszomorít, hogy a naponta, kétnaponta történő egyszeri találkozásoknak nem mondjuk egy amszterdami hosszú hétvége lesz a vége, hanem a szótlan és vízszintes fáradtság. És még csak nem is panaszkodhatok. My equal rights.

Mindebben az a közös tanulság: sose vitatkozzunk olyannal, akinek a valóságfogalma köszönő viszonyban sincs a miénkkel. Mondok példát. Schmitt Pál szerint a doktori disszertáció másolás, bérmunkába kiadva; szerintünk pedig kemény munka, invenció, kreativitás.

Na kérem, most van teljesen vége a téli szünetnek, jövő héten indul egy mamut-tanfolyamom, heti háromszor négy óra, felsőfokú nyelvvizsga-felkészítő, hogy nehogy unatkozzak. Úgyhogy ma megülöm halotti toromat, amolyan önsajnáló módjára.

Na nem, csak viccelek egyébként, ilyenkor mindig arra szoktam gondolni, hogy legalább van munka, még akkor is, ha szarban van a cég, és 600, azaz hatszáz forinttal kevesebbet tudnak fizetni óránként, mint egyébként (de legalább kicsi a csoport). Ez az ő nyomorukat mutatja, az én nyomoromat meg az, hogy így is elvállaltam ezt az orbitális szívást, ami egyébként eszeveszett logisztikát igényel (kormányunk divatos szakkifejezésével élve, napról napra való "újratervezést") -- lévén egy csomó más elfoglaltságom.

Közben persze félévzárási hajrában is vagyunk, én még most javítottam rekordidő alatt az utolsó kör témazárókat (a csúcs aranyköpés: - Mi a freudizmus? - Barbár visszamaradottság, pl. sötét középkor, lovagkor.) és házi dolgozatokat, ami mindig remek alkalom a diákok lelkivilágában és gondolkodásmódjában való elmerülésre - ó, bár ne kéne elmerülni, sokkal jobban meglennék enélkül az élmény nélkül, hacsak nem úgy számítom az egészet, mint konstans humorforrást.

Még az történt egyébként, hogy vettem egy húzódzkodó rudat expanderrel (mert hogy valahogy karban kell tartanom magam az egész napos műszakokhoz, ugye), és két napig szereltük, mert úgy gondoltuk, hogy elcsesztük az ajtókeret szélességének becslését... Mire átszereltük a másik keretbe, kiderült, hogy hogy kellett volna igazából megcsinálni. Másnap 1. leesett 2. lejött az egyik expander - tehát eddig több idő ment el a szereléssel, mint a használattal, na de talán most már, némi házi praktikákkal kiegészítve kezelhető lesz. Azt mondanom se kelljen, hogy egyelőre nem tudok megcsinálni egy húzódzkodást sem, a próbálkozásoktól izomlázam lett kissé, na de innen szép nyerni. (És azért egy szavam se lehet, tökre szépen alakulok, az augusztusi esküvőig -- ahol tanú leszek -- csúcsformámat is túlszárnyalom...)

A vizsgám három hét múlva lesz, de természetesen még egy betűt sem tanultam vagy olvastam rá, a jószerencsémben és az improvizáló készségemben kell bíznom (ez utóbbit a tanárság egyébként elég jól fejleszti). Az mindenesetre szuper hír, hogy Szegeden leszek egy csomót egyhuzamban, és teljesen elfelejthetem a nyelvvizsgázókat meg a barbár hordákat a freudizmussal együtt.

Ha egy darabig nem jövök, akkor meg valószínűleg elaludtam a helyi járaton, és körbe-körbe közlekedek a városban...

Nem tagadhatom, hogy nagy várakozással ültem le a The Beaver mellé is, aminek a magyar címét (A hódkóros) azért nem fogom ebben a posztban használni, mert teljesen félrevezető, és valamiféle idióta Adam Sandler-féle vígjátékos atmoszférát előlegez meg a filmnek. Holott ez egy dráma, és szerintem nem is különösebben szokványos.

Rendben, az idióta hódbábú miatt van némi groteszk beütés, és nagyjából az első öt percben kész tényként kell elfogadnunk, hogy a Mel Gibson játszotta karakter bekattant, depressziós, és egyetlen kiútként az merül fel, hogy a bal kezére húzott plüssállatba projektálja az épelméjű személyiségrészét - magyarán annak segítségével kommunikál a környezetével. Ha ezt a kissé bizarr alaphelyzetet nem sikerül elfogadni (kb. mint az Átváltozás elején a bogárrá változást), akkor nem tudunk továbblépni.

Jodie Fostert, mármint rendezőként meg producerként érdeklik a lélektani témák, emlékszem, a Little Man Tate nagy kedvencem volt ifjabb koromban. A The Beaver szerintem elsősorban a depresszióról szól, jelesül arról, hogy akárhogy is szeretnénk, nem tudunk ésszerű magyarázatot és ok-okozati viszonyokat feltárni, amikor találkozunk vele, de ugyanakkor betegségként is nehezünkre esik elfogadni. Ugyanakkor láthatjuk azt is, hogy sem az érintettnek, sem a környezetnek egyáltalán nem könnyű megbarátkozni a helyzettel, és az egész még akkor is nagyon küzdelmes, valamint kiszámíthatatlan kiborulásokkal jár, ha szándékaink szerint maximálisan igyekszünk türelmesek és megértőek lenni.

A filmben a Jodie Foster játszotta feleség kétszer is elhagyja Waltert, de a legkarakterisztikusabb a nagyobbik fiú küzdelme nem csak az "őrült" apja elfogadásával, hanem saját magával is, hiszen benne is, minden jel szerint ott van a depresszióra való hajlam. Porter ugyanis, bár tehetséges író, pénzért ír dolgozatokat és beszédeket másoknak, nem meri megszólítani a kiszemelt lányt, és ha bármi kudarc éri vagy ha tehetetlennek érzi magát, szó szerint fejjel megy a falnak.

A ház falán a Porter feje ütötte lyuk aztán valamiféle szimbolikus réssé, az ilyen-olyan kiút keresésének jelképévé válik, apa és fia is kinéz rajta a világba (vagy ránk), idősebb Black közvetlenül azelőtt, hogy a kétségbeesett skizofréniáját jelképező hódfigurát a bal kezével együtt a motorfűrészre bízza.

A filmben az egyik trükk egyébként, hogy a néző (aki természetesen drukkol Walternek) eleinte szimpatizál a hóddal, aztán szép lassan kiderül, hogy a bábozás a főszereplő magába fordulásának egyik alternatívája, semmiképpen sem a kiutat jelenti. Ekkor kezdenek horrorisztikussá válni az 'én' és a báb közötti párbeszédek (főleg, mivel mindez úgy történik, hogy végig látható, hogy tkp. Walter beszél önmagával két különböző akcentussal).

De a filmben talán mégsem ez a lényeg, hanem az oly tipikusan amerikai "minden rendben van/minden rendben lesz/you can do it" közhelyeinek a megsemmisítése. Ha akarom, akkor persze mondhatom, hogy erről szól a Great Depressionhöz (azaz a gazdasági világválsághoz) kapcsolódó amerikai irodalom nagy része, valamint a Tennessee Williams és tsai által fémjelzett összes amerikai dráma. Nekem viszont itt különösen az tetszett, ahogy már az életben épp hogy elinduló, végzős diákokban (a Porter-szál mentén) tudatosul, hogy nem, cseppet sem lesz minden rendben, kicsit sem fenékig tejföl az élet, és bármikor beüthet a baj, és na, akkor kell észnél lenni. Hogy gond, baj, probléma, csapás mindig, mindenki életében van, és korántsem biztos, hogy az a legjobb megoldás, ha azt szóba sem hozzuk.

Ennek különösen hangsúlyos megjelenítése az, amikor Porter szíve választottja -- aki egyébként szintén nem tud megbirkózni drogos bátyja halálával, valamint a lefojtott és magában elnyomott képzőművészeti tehetségéből fakadó feszültséggel -- azt mondja, látni sem akarja Portert meg az egész pszichotikus famíliáját.

Mindez persze nem mentes némi hollywoodi giccstől egyébként, de fene tudja, az üzenetet -- hogy mindenkinek megvan a maga hódja -- talán egyszerűbb átvinni ilyen egyértelmű tálalással.

Én például azt, hogy:

1) Elkezdtem a doktorimat, sőt, ez már eufémizmus, mert technikailag majdnem kész, és ha minden igaz, januárban leszigorlatozom, aztán már semmi sem ment meg attól, hogy a végére járjak ennek az évek óta húzódó projektnek. Tettem/teszem mindezt úgy, hogy nem tartozom semmilyen intézethez, felekezethez, iskolához, hogy mellette valami egészen más irányút dolgozom, ami ráadásul nagyon is ellenálló. Ettől nemcsak az önbecsülésem állt helyre, de az életkedvem is úgy általában rendben van.

2) Idén sokkal többet éltem társasági életet, mint tavaly, több ismerősöm lett, többet beszélgettem és találkoztam, barátságosabban viselkedtem úgy általában.
Sokkal többet olvastam, mint a korábbi 3-4 évben, visszatértem a hírekhez és a világ dolgaihoz is, újra viszonylag naprakész vagyok, ami egyébként nagyon hiányzott.
Az idén többet voltam Szegeden, mint az azelőtti években, és mivel nagyon hiányzott/-zik, ezért minden egyes úttól -- bármi volt is a célja -- jobban éreztem magam.

3)Néhány kivételt leszámítva viszonylag normálisan sikerült ápolnom a kapcsolatot a családommal, és mivel apám is, anyám is a 60 felé közelít, ez lehet, hogy nem lényegtelen. Mindezt ráadásul sikerült úgy megoldani, hogy közben egy lépést sem hátráltam az elveimet tekintve, és semmit sem vontam vissza azokból a mondatokból-gondolatokból, amikben úgy éreztem, igazam volt.

A következő évben, remélem, sikerül az, hogy:

1) Találok egy olyan munkát, ami boldoggá és elégedetté tesz, és ami elegendő intellektuális kihívást jelent számomra. Valami olyat, amiben legalább olyan hasznosan tudok érvényesülni, mint -- minden körülmény ellenére -- ebben a mostaniban.

2) Továbbra is sikerül kommunikálnom és átadnom azokat az értékeket, gondolatokat, elveket, amikben hiszek -- akár az iskolában, akár máshol.

3) Kevesebbet aggódom a jövő, a pénz és a szerelem miatt. Mert hogy egyik sem annyira nagy dolog.

Mivel rengeteg önbecsüléshiányos ember vesz körül (akiket egyébként nagyon szeretek), aki gondolja, továbbviheti ezt az egészet afféle mémként.

A legújabb Almodovar-filmmel nem az a baj, hogy nem hat sehogy, vagy hogy bizonyos archetipikus témákat (identitáskeresés, a test disszekciója, nemi szerepek, stb.) túlságosan egyszerűen felismerhető formában dolgoz fel, hanem hogy az első húsz percben annyira nehéz harmonizálni a cselekményszálakat, hogy az teljesen elveszi a néző kedvét az egésztől.

Nagy várakozásaim voltak, nem tagadom, hiszen elég régóta vagyok Pedro-fan, még akkor is, ha az utóbbi időben elhanyagoltam a filmjeit. Pont ezért volt az az érzésem, hogy kissé nehézkesen döcög az irónia. Olyan volt az egész, mintha a rendező úr érdeklődését hirtelen felkeltette volna ez-az: egy kis anatómia, a plasztikai sebészet, a testelméletek, stb. - szóval mintha akart volna egy filmet csinálni kifejezetten az irodalomelmélészek meg az esztéták számára egy évekkel ezelőtt lefutott témáról.

A cselekmény lett kissé valószerűtlen. Vagy ha már szándékosan az, akkor lenne az egész történetnek egy markánsabban fiktív, vagyis utópisztikus kerete, és akkor nem tűnne önmaga paródiájának - de úgy, hogy az nem elgondolkodtat és megdöbbent, hanem inkább sajnálatra késztet. Leginkább az, hogy bizonyos cselekményelemeknek egyáltalán nincs funkciója, például nem jöttem rá a film végére sem, hogy mi a szerepe a mindenféle környezeti hatásnak maximálisan ellenálló bőrszövet kifejlesztésének, vagy annak, hogy szinte teljesen retrospektíve ismerjük meg az események előzményeit. Teljesen súlytalan marad a főszereplő orvos anyja is, holott a kettőjük közti kapcsolat pszichopatologikus jellegzetességeit jobban ki lehetett volna bontani. Az a lélektani pillanat sem volt markáns, hogy a Banderas által játszott doki hogyan lesz végül is fülig bizalmas és szerelmes a lányát megerőszakoló fiúba (akit idő közben ugye lánnyá operál...).

A színészek persze zseniálisak. Ahogy a képek is. Biztos vagyok benne, hogy számomra a feszes ruhában jógázó Vincente/Vera sokáig emlékezetes lesz, még akkor is, ha kicsit az Az ötödik elem kékcsápos énekesnőjét idézi. Igéző a zene is, ahogy a legtöbb Almodovar-filmben (vö. a Beszélj hozzá! dalbetéteit).

De hát láttam már jobbat tőle. Arra mindenesetre remek volt, hogy elhatározzam, előveszem a korábbi filmeket, és szépen sorban végignézem.

A szegény gyerekek karácsonyáról már annyi szó esett Andersentől a napi hírekig mindenhol, pedig a gazdag gyerekek karácsonya is lehet legalább annyira sivár. (Na persze ne vessük össze a száraz kenyeret a lelki nyomorúsággal, vagy mégis.)

A gazdag gyerekeknek a karácsony ugyanis lehet, hogy csak egy újabb, nem is különösebben kiemelt alkalom az ajándékozásra, hiszen mindig mindent megkapnak amúgy is. Ez a nap/ezek a napok csak annyiban különböznek a többitől, hogy sokkal magasabb az egy négyzetméterre jutó rokonok száma, ergo több helyről várható az áldás. Ráadásul -- bár minőségében nem más, de -- tízszer annyi kaja van.

Az előkészületeket sem találják különösebben izgalmasnak, nem sütnek süteményt például, hiszen nem kell. Nem izgulnak, hogy összegyűlik-e az a pici zsebpénz időre az apunak és anyunak szánt ajándékra. Nem dugdosnak izgalommal, és kérnek kölcsön egy kis segítséget és/vagy pénzt az egyiktől, hogy a másiknak tudjanak venni/készíteni valamit.

A gazdag gyerekek ilyenkor nem annak örülnek elsősorban, hogy esetleg összejön a család, hanem azt kérdezik kapásból, hogy mit hoztál. És az sem mindegy, hogy mit hoztál. Iszonyú dilemma ugyanis a gazdag gyerekeknek ajándékot venni, mert vagy olyan kerül, ami elveinknek megfelelő, viszont egyáltalán nem örülnek neki, vagy nem viszel semmit. Vagy viszel valami igényeiknek megfelelőt, ami viszont általában már megvan. És különben is csak ideig-óráig fontos.

Így történhet meg az is, hogy az ajándékba vett társasjáték (ami ugye célját tekintve multifunkcionális, mert egyszerre segítené elő a különböző készségek fejlesztését és a család társasági összekovácsolását) még három nap múlva is kibontatlanul hever valamelyik sarokban. A gazdag gyerekeket ugyanis manapság leginkább a technikai kügyük kötik le. (Samsung Galaxy, iPad, iPod, PSP, a többit csak azért nem sorolom, mert már ezekről sem tudom biztosan, hogy melyik micsoda.) Vagy: a technikai kütyük kiegészítői - de! a PC játékok már például nem, mert azokat, ugyebár, gyerekjáték leölteni már egy tíz évesnek is.

Így fordulhat elő, hogy a gazdag gyerekek a karácsonyt leginkább a facebookon töltik, hogy vacsorázni is a mobiljukkal ülnek le, vagy hogy nem tudnak mit kezdeni a vendégségbe érkező családtagokkal - még a gyerekekkel se. A monitor előtt ugyanis maximum ketten lehet ülni, ugye.

Végül még mielőtt bárki rám fogná, hogy demagóg vagyok és gyerekgyűlölő, el kell mondanom, hogy az egészen egy cseppet sem kell csodálkozni. A felnőttek tehetnek az egészről.

Nem csoda, ha szürreális, és egy másik dimenzióba lépés élményével vetekedő az, ahogy az egyik nap bőgök, a másik nap jó a kedvem. Mintha valamelyik nem én lennék. Nem csoda, ha a kollégám egyik nap vöröslő fejjel szakítja be a dobhártyámat az üvöltésével, máskor pedig negédesen társalog az "ifjúsággal" az előkarácsonyi asztalnál. Nem csoda, ha legszívesebben fel sem kelnék az ágyból napokig.

Nem csoda, hiszen egyik este őrjöngve kavarog a hó és fúj a szél, araszolnak az autók, homályos a szélvédő, a következő napon pedig (másik dimenzió) tűz a nap, csöpög az eresz és lekívánkozik a kabát. Múlt héten pedig ömlött az eső Szegeden, rá az adventi koszorúra és bele a forrongó forralt boros üstökbe a téren. Aztán köd, másfél méteres láthatóság, űrutazáshoz hasonlóan klausztrofób közérzet a homállyal körülvett autóban, csak a rádió... (A könyvbemutató egyébként csodásan és frappánsan sikerült, pont azon gondolkodtam, bár minden kívánságom így teljesülne -- hiszen ezt pár héttel ezelőtt ki is mondtam egy másik fórumon -- hogy részem van egy ilyenben, még ha nem is az én könyvem és nem is országosra-világra szóló esemény volt az egész.) Ropogós hideg.

Olyan, mintha az időjárás alkalmazkodni akarna a cikázó, hektikus életritmushoz. Mi pedig lassan lemaradunk, és képtelenek vagyunk követni a változásokat.

Részemről napokon belül magamra zárom az ajtót.

Régóta akartam már írni a Lélegzethintáról, aminek kétszer futottam neki, mert elsőre nem találtam benne a cselekményt, és amikor először el szerettem volna olvasni, akkor éppen a cselekmény volt a fontos. Aztán azért lett volna nagyon jó írni róla hamar, mert akkor még emlékeznék az összes képre és metaforára, ami megfogott, így meg már csak néhány fog eszembe jutni.

Nemrég egyébként újraolvastam a Sorstalanságot is, és megerősödtem abban a tudatomban, hogy felnőtt fejjel, vagy csak simán később újra kell olvasni a könyveket, mert egész mások, és akkor egy lendülettel elolvastam a Valaki mást is, ami egészen lenyűgözött.

Herta Müllernél aztán utánanéztem a történelmi részleteknek kicsit, meg a regény hátterének is, mert nem sokat tudtam a romániai németek deportálásáról, de a

lágerről sem. A könyv ugyanis Oscar Pastior német költő története, akit gyerekkorában visznek a lágerbe (senki sem felejti el megemlíteni a Köves Gyuri-párhuzamot persze), és akivel Müller közösen kezdte el megírni a könyvet. Aztán amikor Pastior 2006-ban váratlanul meghalt, egyedül fejezte be.

Halála után Pastiorról a nyilvánosság számára kiderült, hogy több évig a Szekuritáté ügynöke volt, amit mindenki előtt titokban tartott; valószínűleg a homoszexualitásával zsarolták meg. Szóval a táboron kívüli, az azutáni életét talán még inkább szorongásban, rettegésben és félelemben élte le, mint az ottanit, ahol -- és erről több ilyen regény is beszámol -- a napi rutin, a barátságok meg az ismeretségek biztonságot adtak.

Ezek a tények Pastiorról önmagukban nem sokkal járulnak a nettó regényhez, de miután befejeztem az olvasást, érdekes nyomozómunka volt mindezt megtudni. (A linkelt írások pontosabban feltárják az egészet persze.) A történetből viszont nem a lágerben zajló események, hanem a főszereplő hazatérése utáni lelkiállapotairól olvasni a legszívszorítóbb, és mindezt kiegészíteni a Pastiorra vonatkozó magánéleti-történeti tényekkel, az egészen nyomasztó. Döbbenetes az a jelenet például, ahogy már otthon, a városban nem akarnak köszönni és észrevenni egymást a ex-fogolytársak, és lesütött szemmel, szégyenkezve kerülik ki egymást, mint a közös és mocskos titok tudói.

A regény, ha lehet mondani, lírai. Másodszorra már Kertész Imrénél is tudtam értékelni azt, hogy igazából nem a véres-koszos-naturális részletek dominálnak, hanem az, hogy az egész élményt hogyan sikerül szellemileg-agyilag-lelkileg feldolgozni. Ezért a Sorstalanság is számomra gondolat- vagy tudatregény, nem lágerregény (és igazából ez az a vonal, amit semelyik filmes feldolgozás nem tud visszaadni). És ez is az. De ha Kertészé tanulmány, akkor ez vers. Valamilyen.

Ahogy mondtam, nem tudom felidézni az összes metaforát, amit szeretnék. De nagyon megkapó, ahogy például jelentőséget kapnak egyes tárgyak.

A fehér batiszt zsebkendőt még nem használta senki. Én sem használtam soha, de az utolsó napig megőriztem a bőröndömben, mint anya és fia ereklyéjét. [...] A lágerben semmi keresnivalója egy ilyen zsebkendőnek. A hosszú évek során bármikor elcserélhettem volna a bazárban valami ehetőre. [...] Ami visszatartott: Úgy gondoltam, hogy a zsebkendő a sorson. Ha az ember kiengedi a kezéből a sorsát, akkor elveszett. Biztos voltam benne, hogy nagyanyám búcsúmondata, TUDOM, HOGY VISSZAJÖSSZ, ezzé a zsebkendővé változott át. Nem szégyellem, amikor azt mondom, a zsebkendő volt az egyetlen ember, aki törődött velem a lágerben. Biztos vagyok benne mint a mai napig. A tárgyakba néha beköltözik valami gyöngédség, valami torz gyöngédség, amit nem is vár tőlük az ember. (83. o.)

Vagy ahogy folyton az "éhségangyalról" beszél.

Hogyan járjunk-keljünk a világban, amikor már nem tudunk egyebet mondani magunkról, mint hogy éhesek vagyunk. Ha már nem tudunk egyébre gondolni sem. A szájpadlás hatalmasabb, mint a fej, magas és visszhangos kupola, egészen a koponyáig ér. Ha az ember már nem bírja az éhséget, az ínye úgy húzódik hátra, mintha friss nyúlbőrt feszítenének ki az ember arca mögé, hogy szikkadjon. Az orca kiszárad, és úgy hálózzák be a hajszálvékony ráncok, mint a színtelen pihe. (26. o.)

Az állandó dolgok nem tékozolják el önmagukat, nincs szükségük másra, csak egyetlen, örökké változatlan viszonyra a világgal. A sztyeppe viszonya a világgal az, hogy lesben áll, a holdé az, hogy fénylik, a földikutyáé, hogy menekül, a fűé, hogy ringatózik. Az én viszonyom a világhoz az evés. (213. o.)

Ezek a szöveghelyek nagyon jól érzékelteik szerintem, hogy nem lehet úgy írni ilyesfajta élményekről, hogy nem tematizáljuk a saját létezésünket folyamatosan és kérlelhetetlenül. Sőt, ez a lényeg. Mert ha csak a naturális részletek vannak, azt egy idő után túl könnyű kívülről nézni. De akkor meg nem sokat ér az egész.

Komolyan, körülöttem mindenki megbolondult.

Kb. egy hónapja megkértem egy kollégámat, hogy ugyan már, amikor az én órám kezdődik, ne legyen már a teremben becsengetés után, ne neveljen, oktasson, ordibáljon, adja át a stafétát, még akkor is, ha az érintettek az ő osztálya. Szabadkozott, hogy jaj, de mindig olyan sok a megbeszélnivalójuk.

Most két hete megint a folyosó végéről hallom, ahogy üvölt és veszekszik (először azt hittem, valamelyik kölyök) még 5-6 perccel azután is, hogy bemegyek. Sőt, hogy ne mondjam, nem férek oda tőle a tanári asztalhoz. Kifelé menet még odaszól két-három embernek, pöröl velük kicsit, lebasz néhányat ezért-azért, ordenáré stílusban utasítgat.

És akkor elgondolkodom, hogy ahelyett, hogy higgadt, okos, hűvös önmérsékletre okítanánk ezeket a gyerekeket, csak még inkább megpiszkáljuk bennük az évek alatt szépen nevelgetett agresszív vadállatot.

Ezek után kb. tíz percbe telik, mire lenyugszanak a kedélyek.

Hogyan értessek meg velük bármit is, ha az a felnőtt, akivel előttem eltöltöttek másfél órát, egy sudribunkó.

Ma a csaj, akit múlt héten kétszer is helyettesítettem, rossz néven vette, hogy az általa használt tankönyv hátsó borítójának bal alsó sarkából leszakadt egy három négyzetcentis darab. Mondtam, hogy bocsánat, nyilván ahogy pakoltam egyik táskámból a másikba (egyik munkahely - másik munkahely, ugye), beleakadhatott valamibe. Akartam róla szólni, fogja nyugodtan rám, ha az iskola számon kéri rajta. Erre mondta, hogy az ő példánya, és hogy ez nagyon gáz. Mondtam még egyszer, hogy sajnálom.

Teljesen zokon vette, és úgy tűnt, mintha azt várta volna, hogy vegyek neki egy vadiúj példányt. Hát vennék is, ha nem lennék csóró, meg nem gondolnám, hogy ez az egész egy baromság; de egyébként meg a tankönyv nekem használati eszköz, göngyöleg, rongyolódik, használódik, naponta forgatok vagy ötöt-nyolcat, és nem mellesleg ez a darab sem volt láthatóan vitrinben tartva. Most mit csináljak, szabadkozzak még pár sort?

Na, úgyhogy marha jó, hogy az ember igyekszik disztingválni és humanoid módjára viselkedni embertársaival, sőt, szívességeket tesz, azok meg szarnak bele, hogy mikor és hogyan generálnak lelkiismeret-furdalást vagy rossz érzést.

Hát csoda, hogy tényleg inkább a kutyák-macskák-füvek-fák-bogarak?

Most, hogy kiderült, hogy a túlóráink az újfajta elszámolás miatt effektíve mennek a levesbe (hiszen simán kompenzálódnak mondjuk a nem tanítással töltött munkanapokkal, mint például egy egész napos értekezlet), megint azt érezhetjük, hogy a szellemi munkával töltött időt tulajdonképpen seggtörölgetésnek nézik. Passz. Akkor dolgozol, ha valaki azt mondja, hogy az munka. Máskülönben nem.

De legalább lenne egy olyan főnökség, érted, aki empatikus intézkedésekkel, szimpatikus hozzáállással kompenzálja a felülről jövő hülyeséget, kedéllyel hat a hangulatra, és nem ugyanazt a valódi szellemi attitűdnek álcázott ostobaságot pumpálja lefelé, mint a felsőbb körök.

Na de nem is erről akartam írni, hanem hogy összeült a doktori tanács, megalakult a bizottságom, nemsokára úgy kiveszem tehát a tanulmányi szabadságot, mint a sicc, még akkor is, ha mindnyájan tudjuk, hogy az egész csak egy kedélyes beszélgetés lesz, miközben majd úgy teszünk, mintha értenénk, hogy mit mond a másik. Ez a jobbik eset, rossz esetben azt próbáljuk majd felidézni, hogy ki honnan ismeri a másikat (vagy honnan kellene, ha éppen nem ismeri). Azt pedig jóindulatúan elhallgatjuk, hogy le sem szarjuk a másikat, sem a személyét, sem az eredményeit, a gondolatait és az ambícióit. Kölcsönösen.

De hát ez az én kib. dacolásom ezzel a rosszkedvű téllel, ezzel a süppedéssel, ezzel az általános elkeseredéssel. Ahogy oldalról oldalra összeáll valami. Rohadtul nem érdekel, mi lesz azután. Teljesen tisztában vagyok a szellemi erőfeszítések gyakorlatiatlanságával, haszontalanságával és a szobafilosz szánalmasságával is. Most az van, hogy mindenhol szar, mindenkinek. De nekem nem az, mert nem vagyok hajlandó lefolyni sem a közoktatás lefolyóján, de az egyetemeken zajló smúzolás sem érdekel. Lehet, hogy ki kell jelenteni, hogy az outsiderség a lehető legjobb megoldás. Still, you have to say something.

Érdekes módon a gyerekek is megnyugodtak, amikor ma három év után, többszöri nekifutásra, megint adtam egy közönyös szaktanárit (három évenként adok kb. egyet, higgadt vagyok, és igazán nehéz ezt elérni nálam) -- mellesleg a diák beleegyezésével. A stratégia pillanatnyilag jól működik. Csak én számítok. A rendszer meg kapja be.

Igazándiból most szívesen elmennék Richmondba megint.

now everyday on a dead end street is where I spend my time

the dust has been collecting on the corners of my mind

but I've shed my tears in bitter drops until the thorn trees bloomed

to take the spiky fruit to crown myself the queen of doom

Olvasom, hogy kormányunk megszavazta az ebadó bevezetését, ami kb. hatezer forint lesz, "veszélyes fajtáknál" akár 20 ezerre is rúghat, mentesülnek viszont a munkakutyák (a házőrzés nem számít annak) és az őshonos magyar fajták, mivel azok hungarikumnak számítanak.

Kutya, mint hungarikum. Értem.

Ennek analógiájára szerintem be lehetne azt is vezetni, hogy a "nem őshonos" honfitársak (akik nem számítanak hungarikumnak) többet vagy másképp adóznak, aki viszont törzskönyvvel tudja bizonyítani a pedigrét, annak nem kell. Vagy nem annyit.

Nem tudom, hogy lehet majd bizonyítani az "őshonos magyar fajtaságot". Nyilván törzskönyvvel, ami viszont az alföldi juhászoknak a pulira nem biztos, hogy lesz, ellenben Paris Hilton csivaváját -- jó sok pénz ellenében -- simán törzskönyvezhetik mondjuk kuvasznak. Legfeljebb majd ráfogják, hogy egyéni az öltözködése és alacsony növésű.

A munkakutyák közé -- nagyon helyesen egyébként -- a vakvezetőket, mentőkutyákat, stb. sorolták, de nem tudom, hogy a terelőkutyák, szánhúzók, miért is ne lennének oda sorolhatók.

Veszélyes, magasabb adókategóriába azok a kutyák sorolandók, "amelyek a múltban már okoztak, vagy a jövőben okozhatnak fizikai sérülést" -- sajátos definíció. Olyan ez, mint amikor a Különvéleményben előre börtönbe zárnak valakit azért a bűncselekményért, amit a desztillált vízben lebegő posztmodern sorsistennők megjósolnak.

A híradóban azt mondta egy kutyatulaj, hogy bár az ebadó nyugaton bevett gyakorlat, itthon fogalma sincs, mit fog kutyásként cserébe kapni a pénzéért. És tényleg. Hiszen az kutyatartás egyáltalán nincs megkönnyítve normális futtatókkal, nem is beszélve például az állatbarát szállásokról vagy utazásról meg a pénztárcabarát állatorvosi költségekről.

A minisztériumi államtitkár szerint (azt hiszem, őt hallottam nyilatkozni) az adó célja, hogy például megfékezzék a túlszaporodást. Emellett kötelezik az önkormányzatokat a kutyák nyilvántartásba vételére -- szinte látom a lelki szemeim előtt ugyanazokat a népszámlálókat, amint újra kopogtatnak, csak most a blökit keresik.

Az adóztatás az önkormányzatok számára fakultatív egyébként (lám, milyen jótét lélek a mi kormányuk), úgyhogy már vizionálom a jóindulatú városvezetőket is, amint "eh!"-felkiáltással jótékonyan legyintenek majd, és hagyják az egészet a fenébe.

Egyébként meg várom a macskaadó bevezetését, természetesen szintén szigorúan a túlszaporodást megelőzendő. Aztán a vadászgörény-, az aranyhal- és a tengerimalac adót is, hasonló indoklással.

A művészeti egyesületeknek álcázott modelliskolák azért utálatosak, mert művészeti oktatásba ágyazva árusítják ki az oda járó gyerekeket. Nemcsak hogy értékrendet és mintát nem közvetítenek számukra, de még el is hitetik velük, hogy amit csinálnak, az kultúra, táncművészet, netán színház. Holott nem több, mint modellkedés.

Az ilyesfajta intézmények már egészen kicsi korban elhitetik a gyerekekkel, hogy nincsen fontosabb, csak az megfelelő alak, a vékonyság, a hozzáférhetőség és az, hogy soha ne mondjuk nemet a felkérésekre. Ezért lehetséges, hogy az érintettek komolyabban gondolják az Árkád-beli őszi kollekciót népszerűsítő "fellépést", mint mondjuk a magyarórát. Mert igen, ezeket "fellépéseknek" nevezik. A próbákat ugyan "edzésnek", de a szerepléseket "fellépésnek".

A másik pedig az életmód. Ezek a gyerekek ugyanis egészen korán hozzászoknak a náluk idősebbek társaságához, ennek kapcsán egészen fiatalon pasiznak/csajoznak, éjszakai életet élnek, isznak és drogoznak, kimaradnak, és hülyeségeket csinálnak. Gyakran az anyukájuk közreműködésével, aki már szintén nem tud másra gondolni, csak a gyermek alakjára, úgyhogy nem is vesz neki csokit mondjuk Mikulásra, hanem inkább gyümölcsöt.

Az értékrend kapcsán pedig az a legproblematikusabb, hogy egyszerűen nem hiszik el, hogy a számukra "művészetkén" beállított tevékenységükön túl létezhetnek más értékek is. Hogy okosodni és tapasztalatokra szert tenni másképp is lehet, mint hogy a fővárosi élet celebjeivel lespanolnak. Hogy néha olvasni kell. Hogy a színház nem az Operett Színházzal és a Madách Színházzal szinonim.

Szóval hogy sajnos nincs, aki megmondja nekik, hogy az életük nemhogy nem tartalmas és kiteljesült, de még az első negyedénél sem tartanak.

A freeblog rendszerhibája miatt az augusztus utáni bejegyzések kommentjei sajnos elvesztek. Majdnem a bejegyzések is, de azt szerencsére némi lelemény és segítség igénybevételével sikerült visszaállítani.

A kommenteket nagyon sajnálom, de a bejegyzések némelyikét -- ahogy így visszaolvastam -- még jobban sajnáltam volna. Ha van kedvetek, olvassatok vissza az őszben, és kommenteljetek újra. (A forma még nem tökéletes, de rajta leszek.)

Felmerül a kérdés, hogy miért nem költözöm át más blogszolgáltatóhoz. Nos, azért, mert  sok munkám van ebben az átalakított, egyénített blogdizájnban, és nem szívesen kezdeném előröl. Egyelőre.

Az Írás szépen gyarapszik, a súly szépen csökken, mondtam is a nagymamának, mást sem csinálok, csak írok meg... edzek (az írok megy gyúrok jobban rímelne, csak az éppen nem fedi a valóságot). Ha az ember sok nőrokonával van együtt egy erkölcsileg és külcsínt tekintve is maximalista családban, akkor előbb-utóbb biztos rosszul kezdi érezni magát a bőrében, de ez csak azért van egyébként, mert túl élénkek a régi emlékek. Amik ma már lehet, hogy egész mást jelentenek. És igazából egy rossz szavam sem lehet.

Öregszünk, nem vitás, egészen tanulságos például régi családi videókat nézni, ahol az ember egy introvertált szürke szemű kisgyerek a sarokban, akit vidáman csevegő többiek vesznek körül, és aki soha nincsen benne semmilyen buliban. Aki inkább egyedül napoztatja rozsdabarnára a vállait, mint hogy csapatban ugráljon fejest a Balatonba.

Az őszi vizek egyébként a nagy szerelem, Szigliget pedig a lankás utcáival egyenesen gyönyörű, biztosan nagyon békés érzés lehet egy középkori vár romjai alatt lakni az ófaluban, a csöndben. A Balaton hullámzása pedig pont az, amit órákig el tudok hallgatni és/vagy nézni bármelyik évszakban. Ha lehetne házam, az egyik biztos a Balatonnál lenne, a másik pedig a Tiszánál. Mert hogy legyen honnan hova menni, az fontos perspektíva.