gofriblog

Az elmúlt hetek az érettségi bűvöletében teltek, meg még az elkövetkezőek is így fognak: huszonkettő plusz harmincnégy dolgozatot javítok, három alkalomra hívtak be emelt szóbelizni (két angol, egy magyar), a sajátjaim pedig szintén három napig vizsgáznak. Az emelt szintű vizsgáztatáshoz idéntől már nem kellett spéci papír, simán regisztráltam, és máris ekkora sikerem volt... Az emelt szintben egyébként az a kellemetlen, hogy csak helyben lehet javítani, de szerencsére nem a város másik végére járok, hanem a szomszédos gimnáziumba, ha van pár szabad órám, átugrom. Már majdnem végeztem, de be kell látnom, az ilyesfajta tevékenységek iparszerű űzése nem nekem való, pár óra után fáj a derekam, a hátam, és minden bajom van az üléssel, úgy érzem, kilókat hízok percek alatt, mert nem járhatok-kelhetek. Ilyenkor igyekszem a jó sok lóvéra gondolni.

A gimnáziumnak egyébként szép tanulságai és emlékidéző szerepe van számomra. Már az első nap előtti éjszaka azt álmodtam, hogy visszamentem a régi munkahelyemre, ahol nagy szeretettel fogadtak a kollégák - és eszembe jutott, tulajdonképpen mekkora marha... lennék, ha nem lett volna ez a váltás amúgy életbevágóan szükséges. Mert azért egész már egy gyakorló gimnáziumban, mint ott, ahol most vagyok, még ha az illúziókat el is vetjük. Ebbe a gimibe egyébként három tanár is átment a mi iskolánkból az elmúlt egy évben, státuszt is kaptak, úgyhogy mindenkinek meg kellett néznem az irodáját, a helyét, kellett velük beszélgetni, hogy mennyire jó nekik. Irigykedtem, bevallom. De már akkor, amikor első nap elmentem az orientációs értekezletre, mert rögtön eszembe jutott, mennyi minden nem okoz fennakadást egy ilyesfajta helyen, amivel nekünk a mindennapokban meg kell küzdeni.

Velem például az a probléma, hogy belátható időn belül ledoktorálok, amivel látszólag az a gond csupán, hogy hogyan tudnak majd kifizetni. Valójában viszont a potenciálisan elbocsáthatók kategóriájába kerültem emiatt. (Jó, tudjuk, ez ennyire nem egyszerű, végkielégítés, indokok, stb.) Van tehát egy minimális boszorkányüldözés, és ez egy gyakorló gimnáziumban biztosan nem lenne. Ráadásul egy olyan kollégával vagyok vagy-vagy állapotban, akiről mindenki tudja, hogy hanyag, nemtörődöm, megbízhatatlan, és a diákok is folyton panaszkodnak rá. Csak hát ő pasi... arról fantáziálok, hogy ki akarnak rúgni (vele szemben), és óriási mozgalom, diáklázadás és ellenállás tör ki a megmentésemre...

Másrészt viszont be kell látnom, hogy akit innen kirúgnak, az csak jól jár. Magamat ismerve viszont felettébb kellemetlen lenne, ha munkanélküli lennék, nem várt pszichés reakciók, az őrület jelei, és egyéb... Már elkezdtem állást keresni, de egyelőre semmi.

Az érettségik egyébként most pont elegendő munkát adnak, itthon a hét végén nem is volt kedvem hozzájuk nyúlni eddig, lévén, hogy minden szabad órámban egész héten olvastam őket. A szóbelik közelsége miatt a magánóra biznisz is beindult, két hetes intenzív agyalások butácska, szorgalmatlan, ámde pénzes diákoknak.

Másfajta munkákkal persze emiatt nem haladok, intellektuálisan elbutulok (főleg az irodalomdolgozatokat olvasva), de mindjárt vége. És várom a nyarat.

Most mondja valaki, hogy a végzősöknek nincs önkritikája, hogy ilyen ajándékot kapok. Na jó, csak attól a négytől, akinek pont sosem nyomnám ezt oda a dolgozatára, de akkor is. (Kattintásra nagyobb!)

A második emeleten rovásírás-kiállítás van az iskolában, a magyar érettségi szövegértés része egy népnemzeti olvasókönyv előszava volt (magyar diáknak magyar érettségit, ugye), a töri érettségin Trianon és a Kádár-rendszer. Ha most komolyan Wass Albertet meg Szabó Dezsőt kell tanítani, én inkább önként leülöm a bírságot (ha van). Bár valószínűbb, hogy fegyelmi indokkal elbocsátanak.

Utolsó pillanatban bepánikolt idiótákat próbálok különböző vizsgákra felkészíteni. (Jó, legalább sok pénzért, de lemondják az órát...) Elvállaltam 22 darab emelt szintű érettségi javítását, amiért a szomszédos gimnáziumba kell átmenni (mert nem adják ki, ugye), emiatt előző éjszaka a korábbi munkahelyemről és az ottani kollégáimról álmodtam.

A magyar érettségis borítékokat félek kinyitni, egyrészt az olvasmány miatt, másrészt az esszék miatt; nem akarok még mélyebb depresszióba zuhanni.

Elhatároztam, hogy befizetjük a kölköt az alkotótáborba (mert tehetséges), de nem megy, és emiatt bánt a lelkiismeret.

A biztosító azt írta, ha kifizetem a koccanásos károsult kárát, ismét makulátlan leszek. Nem értem. Illetve nem számítottam erre. Biztos tájékozatlan vagyok - és gondolom, ezentúl magasabb biztosítási díjat kell fizetnem.

Orbán Viktor átalakította kormányát.

Júliustól telefonadó.

Székhelyi József (akit egyébként nem szívelek) egy "büdös SZDSZ-es zsidó".

A másod-témavezetőm, aki még egy sort sem olvasott el a doktorimból (viszont ő az intézeti doktori iskola feje), nem engedi, hogy nyáron szakmai vitára bocsássuk a dolgozatot (és akkor ősszel beadhatnám), mert "még nincs kész". (Tényleg nincs, de attól még jó...)

Miközben engem a két napos konferenciámnak csak az egyik napjára engedtek el, az egyik kollégám másodszor volt év közben szabadságon, egyszer az USÁ-ban járt, egyszer állítólag Angliában. Mondjuk neki farka van, lehet, hogy ezért...

A ballagáson meg sírtam. Veszíteni fog velem ez a pálya.

Hát ilyenek.

Ha nem tépázott volna meg anyagilag ennyire az április (vagy ha a népesség azon feléhez tartoznék, aki leszarja a halmozódó hiteleit és/vagy adósságait), akkor a hosszú hétvégét a következőképpen tölteném.

Arról most nem beszélek, hogy időről időre felbasz agyilag, hogy a nagy magyar válságban mennyien töltik wellnesseléssel a hosszú hétvégéket (a híradó ugye mindig mutatja, "tele vannak a szállodák, bár a vendéglátósok 1-1,5%-os visszaesésről tudnak beszámolni"). Én csak arra vágyom, hogy be tudjam rakni az egész bagázst a tragacsba (amin erőmön felül végre lecseréltettem a téli gumit pénteken), elhúzzunk mondjuk a Balaton irányába (benzin), megnézzünk valami várat és/vagy múzeumot és/vagy a Tihanyi Apátságot, amit gimis korom óta nem láttam, és szeretném újra megnézni VAGY mondjuk Pannonhalmára, ESETLEG az észak-nyugati régióba, ahová én ugyan annyira nem vágyom (mert arrafelé sokat jártam gyerekkoromban, de egye fene). De azt is el tudnám képzelni, hogy csak úgy, megcélozzuk az egyik környékbeli fürdőt, vagy hogy kimegyünk a Mecsextrém parkba, vagy legalább a Zsolnay-fesztiválra. (Mondjuk ez utóbbiak nem jók annyira, túl közel vannak, kevésbé lehet elszakadni.

Ehelyett itthon dekkolunk, persze délután majd megyünk bringázni, mert az ifjúságban túlteng az energia. Nekem már megint iszonyatosan fáj a hátam, hiába mozgok minden nap (uszodajegyre nem futja éppen), úgyhogy beszedem mégis a gyógyszert, amit felírt a doki, pedig nem akarnám... Konferenciára készülök, olvasunk, tanulunk, gyakorolunk a zongoravizsgára, kocsit fogok takarítani, dolgozatokat javítani, és már előre berzenkedek az egésztől. Közben költségvetést készítettem, hogy legalább a pünkösdi hétvégén hogy lehetne megvalósítani egy olyan nagyra törő és exhibicionista tervet, mint például egy veszprémi állatkerti látogatás, a Balaton bámulásával egybekötve.

Anyukámék a héten itt voltak a közelben, meglátogattam őket, mert jó fej vagyok, és (tán a magukkal hozott balatoni - hah! - borocska hatására is) egészen társalgásképesek és emberiek voltak. Felajánlották (ó, micsoda stílusérzék), hogy vesznek nekem a tesóm esküvőjére egy ruhát (mert nyilván aggódtak, hogy, amiben ők láttak, farmerben-tornacipőben tanúskodom majd), és nyolcszor kihangsúlyozták, hogy kifizetik a "család" költségeit, köztünk az enyémet. És hogy nem akarják, hogy bármilyen feszültség vagy konfliktus legyen, hiszen ez mégis csak egy szép nap lesz. Azt most nem árulom el, hogy a bennem lakozó Che Guevara-Amy Winehouse hibrid erre most mit reagált volna, muszáj disztingválni, tanú leszek, és a testvéremről van szó. "Több dolgok vannak földön és égen, Horatio".

Apukámat is felköszöntöttem a szülinapján, a szokásos három és fél mondattal, elmesélte, hogy feltöltötték a medencét, ami mára már 19 fokra melegedett, és ott dekkolnak a partján. Nem, a nagyiék nem mentek át, hiába hívták őket.

Nyáron lakáscserével fogunk nyaralni viszont, mint a Holiday című filmben, tök jól kitaláltuk. Hátha eljutok a Shakespeare Fesztiválra megint.

Elkezdtem állást keresni. Ezzel bizonyára sokaknál kiverem a biztosítékot, hiszen van állásom jelenleg. Nem fél, nem ideiglenes, hanem teljes állásom, határozatlan idejű szerződéssel, kinevezéssel. Főállású munkaviszonyom.

És?

Két napja fáj a gyomrom, két hete a hátam, minden éjjel. Nem, nem a mozgásszegény életmód.

Ma az értekezleten mélyen a szemembe nézve azt mondta a főnök, jövőre majd "arra kell orientálni a gyerekeket", hogy inkább ne tanuljanak emelt szinten irodalmat. Más irányba kell majd motiválni őket. Nem, nem lebeszélni, csak... csak mégis, mondja ezt a maximális tisztelet mellett, hiszen ő is szerette a magyart, mindig is ötös volt belőle.

Amikor felvetették a kollégák, hogy jogszabályba ütközik, hogy ha nem biztosítjuk igény szerint az emelt szintű érettségire való felkészítést, azt mondta, majd a fenntartót beperelhetik, mert... a demotiválás szerinte a megszorításokkal indokolható.

Szerintem meg a pitiáner féltékenységgel, mert míg az emelt irodalom csoportomban az idén tizennégyen voltak, a szakmai emelt csoportban sokkal kevesebben. És azt sokkal fájdalmasabb lenne belátni, hogy nekik kellene olyan színvonalon tanítani, hogy az ő óráikra menjenek a gyerekek.

Na hát ez van. Már kaptam vagy öt elutasító válaszlevelet.

Egyáltalán nem értem, hogy a David Fincher-féle A tetovált lány körül mi volt ez az óriási média hype, amikor egyáltalán nem ért annyit. Sőt, számomra semmivel nem adott többet, mint a svéd film, viszont azért volt idegesítő, mert a hercehurca miatt az embernek hatalmas elvárásai támadtak (extra erőszak, akció, látványok, stb.)

De nem. És annyira nem, hogy még rendes, összeszedett írást sem fogok produkálni miatta.

Először is majd minden szereplőről az volt az érzésem, mintha a másik filmből jött volna át, és egyszerűen nem értem, hogy gondolhatják az amcsik, hogy az ember értelmezési horizontjából ki tud szorulni egy korábbi változat. Másrészt oké, hogy Rooney Mara iszonyú sovány, meg többször látszik a melle is, de a jeges svéd közöny, ami ennek a figurának a sajátja, egy cseppet sem érezhető a habitusán, sőt. Igazából végig olyan volt, mintha nem is tudná eldönteni, mit és hogyan játsszon.

Az egész filmben a pár perces eleje főcímen kívül (ami nagyon baró, tényleg, zeneileg és képileg is) semmi izgalom nem volt, Daniel Craig is tök olyan, mint James Bond korában. A végét egyébként átírták, szóval Harriet nem a világ végén éldegélt, hanem Londonban, a család tagjaként szépen, de amúgy inkognitóban, szóval nekem dramaturgiailag ez sem áll össze; Svédország és Anglia azért annyira nem áthidalhatatlan, pláne famílián belül.

A Wennerströmöt leleplező pénzügyi mismásolás pedig majd nem fél óra hosszan húzódik még az epilógusban, holott már megvan a gyilkos, mehetnénk haza, sziasztok.

Szóval fogalmam sincs, minek kellett ezt a filmet megcsinálni azon kívül, hogy az amerikai filmgyártás tán azt hiszi, hogy rajtuk kívül senki más nem tud jól megfilmesíteni valamit. (Meg hát nyilván részesülni akartak a nagy lóvéból.) A szememben ez most bukás, elkéstetek, hapsikáim.

Az elmúlt pár nap, egy hét, annyira sűrű volt, hogy le sem lehet követni. Egyrészt nem írtam a köztársasági elnök kanosszájáról, mert szóhoz sem jutottam a döbbenettől. Így amolyan poszt-szkriptumként megjegyezném, hogy a legdöbbenetesebb számomra az, ahogyan teammunkában igyekeztek tisztára mosni azt a bizonyos lepedőt, és ahogy a "ha sokat mondom, igazzá válik" elve alapján mantrázta az egész frakció, teljes mellszélességgel (és főleg persze az elnök maga) hogy a delikvens nem csalt, becsületesen járt el, be fogja bizonyítani az igazát, sőt, horribile dictu, írni fog egy új doktorit.

Ebben megint az a legbosszantóbb, hogy mindannyian tudjuk, it is public awareness, hogy nem fog semmit írni, hogy ez az egész a jótékony feledés homályába vész, és lesz új elnökünk, mondjuk Áder János, akinél irritálóbb maximum a Kövér László lehetne.

Aztán a munkahelyemen sem állt meg az élet persze, voltunk a területi találkozón, ahol Szabó Magdából adtunk számot egy lexikális-pozitivista irodalomversenyen, természetesen utolsó helyen végeztünk, ami az én tanári preferenciáimat tekintve nem is csoda. A kreatív feladatokban viszont mind max. pontot kaptunk, úgyhogy fel is toltam az agyam rendesen, és elhatároztam, hogy jövőre, amikor mi szervezzük, csakis kreatív feladat lesz, a lexikonok meg a wikipédia szócikkek pedig elmehetnek a búsba. (A főnöki megrovás egyébként szerencsére elmaradt, mivel a szakmai versenyen is utolsók lettünk. A folyosókon ráadásul az a pletyka terjengett, hogy az erre a versenyre való felkészítésre nem telt az igazgatói órakeretből.

Csütörtökön még iskolába mentünk, a megyében szerintem egyetlenként (önszorgalmú hószünet pótlás), rövidített órákat azonban nem rendeltek el, mert valaki (na, találjuk ki, kicsoda) aznap 45 perces dolgozatokat kívánt íratni. Volt osztály, aki három órában egyfolytában pókerezett, majd hazamentek. Én (rövidített órákkal kalkulálva) nagyon siettem volna a negyed ötkor kezdődő szegedi órámra, de mivel egész nap táppénzcsalókat kellett helyettesítenem (igen, ez most rágalmazás), magam is némi csalásra kényszerültem, és idő előtt távoztam a biztonsági kamerák pásztázta épületből. Nem baj, mindenesetre megnyugtat az a tudat, hogy a főnök meg tudta íratni az összes dolgozatot, és mivel húsvétkor a kutya se nyitja rá az ajtót, még javítani is lesz ideje.

Mellesleg kérvényt kell benyújtani hozzá, ha pótórára van szükségem a kötelező kilencven százalékos óraszám teljesítéséhez; viszont mivel a pótórát (amit túlórában ki kellene fizetni) úgysem fogja engedélyezni, a megrovásra való hivatalos válaszomban kénytelen leszek leírni, hogy a munkáltató nem engedélyezte minimálisan előírtakat. Spórolunk, ugye. Vécépapírpénzt szedünk a gyerekektől, aztán meg nincs is vécépapír... Mindennek fejében lehet, hogy július elején elrendelt továbbképzésen is részt vehetünk, csapatépítő jelleggel, amin ő, valamilyen fontos szakmai indokkal nyilván majd nem fog részt venni. (Ó, jól emlékszem a tavalyi intermezzóra, amikor érettségi bizottsági tagként -- amiért ugye pénz jár -- nap közben egy másik iskolában vizsgáztatott -- amiért szintén -- miközben teljesen törvényellenesen indítványozta, hogy este hat után se hagyjuk még abba a vizsgáztatást.)

A szegedi akció egyébként jól sikerült, erről most nem írok, elég az hozzá, hogy ma reggel belegondoltam, jövő ilyenkorra már akár doktor is lehetek. Vagyis még az is lehet, hogy fokozattal rendelkező munkanélküli.

Szóval a tavaszi szünetet illetően legalább két és fél nap mínuszban vagyok, még nem tudok aludni, és hajnalban kelek, fáj a hátam meg minden. Mire megnyugodnék, megint mehetünk dolgozni.

Öröm az ürömben (vagy fordítva), hogy május végéig tele a naptáram, mert ismét indult egy tanfolyamom (ugyan még mindig a múltkori pitiáner óradíj fejében), és elvállaltam egy angol szakos egyetemista (!) felkészítését az alapvizsgára (= ez az alapvető nyelvi vizsga angol szakon, csak mondom). Szóval van valami jó abban, hogy egyre inkompetensebbek az emberek, lassan már szakdolgozatok lektorálására is hirdetem majd magam magyar és angol nyelven. Pár hét múlva nyelvvizsga is van, háromszor megyek, utána már csak az egy hónapos fizetési határidőt kell kivárni, hogy tudjak venni egy normális cipőt, meg el tudjam vinni a biciklimet megcsináltatni végre.

A húsvét hétfőt valószínűleg azzal töltöm majd, hogy frissítem a CV-met...

Vannak, akik folyton próbálnak meggyőzni arról, hogy máshol sem lenne jobb dolgozni, mint itt, mert alattomosság mindenhol van, stb. De én tudom, amit tudok. Mert a konferenciák arra például nagyon jók, hogy sikerélményhez juttassák az embert, meg hogy -- ha éppen olyan a szellemi közegük -- egy kis többletenergiát juttassanak a fáradt áramkörökbe. Az ember, ha rutinos, akkor már azt is pontosan tudja, kik azok, akiket nem kell komolyan venni, és azokat leszámítva lehet barátkozni, vidulni, okosodni, meg minden.

Teljesen igaz, hogy a mindennapokban azt tapasztaljuk, hogy az összes zugba beférkőzött a rosszindulat, a korrupció, a gyanúsítgatás, az álnokság, és lassan úgy érezzük, nincsenek olyan közéleti terepek már, ahova oda lehet merészkedni, és kinyitni a szánkat. De pedig néha vannak. Perpillanat el sem tudok képzelni jobbat magamnak, mint hogy velem hasonló érdeklődésű emberekkel a saját időm felett nagyjából uralkodva olyasmikről beszélgessek, amik mindannyiunkat érdekelnek.

Ez egy olyan másfél nap volt, amikor csodával határos módon egy szót sem hallottam politikáról, áremelkedésről, aggodalmakról, senki nem anyázott vagy szívta a fogát, pártunk és kormányunk szelleme messzire elkerült mindenkit. Hála isten csak némi szokványos idiotizmussal kellett megküzdeni, kis fennhéjázással és nagyképűséggel, esetleg készületlenséggel és dilettantizmussal, de nem volt vészes. Alapvetően olyan embereket és olyan fiatalokat lehetett látni meg hallani, akik (hihetetlen!) tudják, mi a dolguk, és teszik is azt. Akik akarnak valamit kezdeni magukkal, próbálnak gondolkodni, problémákat felvetni, azokra reflektálni, kisebb-nagyobb sikerrel, de akkor is.

Valami olyan pozitív szellemi tér, amiben fel sem merült bennem a feszültség, vagy az az iránti aggódás, hogy lemaradok, elkések, elrontom, rám szólnak, kikezdenek, stb. Ráadásul kijöhettem és visszamehettem, én dönthettem el, kivel szeretnék beszélgetni, mennyi ideig akarok maradni; nem is emlékszem, mikor fordult utoljára elő az, hogy például leültem egy kávét úgy meginni, hogy nem pattantam fel három perc múlva, hogy sietnem kell.

Szóval tudom miről beszélek, egy olyan helyről, ahol, még ha kell is kellemetlenségekkel szembenéznem vagy utált feladatokat elvégeznem, legalább a legfontosabb dolgokban tehetem azt, és ahogy jónak látom, vagy ahogy örömet okoz. Ahol nem fosztódik meg az ember a jól elvégzett munka miatt érzett örömtől, sőt, ahol megvalósulhat a jól elvégzett munka, átélhető a sikere, stb. Ahol nem liheg valaki folyton a nyakamban, nincsenek ellenőrizve a lépéseim.

Nincsenek illúziók, tényleg, csak most már lefektetném a minimumot, ha lehet.

Kép (szobor): Jenni Ward

A Für Elisét még akkor olvastam először, amikor megjelent, vagyis 2002 környékén, mert akkor ez nagy divat volt, anyám pedig megvette. Azt hiszem, akkor tetszett, de soha nem gondoltam arra érdemesnek, hogy újraolvassam, ahogy egyetlen más Szabó Magdát sem.

Most iskolai feladatként kikaptuk, mert április elején megyünk egy területi találkozóra, a szokásosra, és ez az irodalmi csapat feladata. Végzősöket nem viszek, mert tanuljanak most már, a csuda vigye el, úgyhogy maradt a kilencedikes osztályom, akik pedig éretlenek, de legalább még csillogó szemmel néznek rám néha. A feladatot kiadó iskola nyilván előnyben lesz, valószínűleg ott ez érettségi anyag, fel is dolgozták szépen év közben, mondtam is az enyéimnek, hogy nyerni nem fogunk, a regény unalmas, de majd lesz valahogy, lényeg, hogy megtegyük, amit tudunk.

Kettőt megbíztam, hogy elolvassa, kettő a vonatkozó irodalmat nézi majd meg, és hárman szerepelnek abban a jelenetben, amit dramatizálni kellett a regényből. Na ez is! Szabadon választott jelenet egyébként, de ki az az elvetemült őskövület, aki egyrészt automatikusan összekapcsolja az irodalmárkodást a színházzal, másrészt aki kitalálja, hogy pont ebből a regényből egy jelenetet... mondhatnám, hogy ennél cselekménytelenebb, dialógustalanabb regényt ritkán olvas az ember, az egész egy emlék, monológ, napló, belső hangra, egy hangra, az a hang is egy öreg hölgy, nem pedig kamaszgyerekek.

Szóval én már látom, hogy jól fogunk szórakozni, pont, mint két évvel ezelőtt, amikor a szavalóverseny zsűrijében voltam, és a kollégák hangsúlyokon vitatkoztak, aztán egy recitáló lány nyert... na jó. Tavaly az angolos csapatban voltam, másodikok lettünk, abban legalább volt humor meg kakaó. Na de ez a Szabó Magda! Csúcs lesz.

Kiválasztottam egyébként egy jelenetet, megcsináltam némajátékban, hogy ne kelljen sok szöveget tanulni, de hát nyilván nem várhatom, hogy 15 éves gyerekek érezzék át a trianoni gyászt meg a családi tragédiát, vagy a 80 éves fejjel átértékelt kisgyerekes sértődéseket, szülő-gyerek feszültségeket például. Nem, nem tudom, és nem is akarom erőszakkal felpiszkálni az érdeklődésüket eziránt a nagy tudású néni iránt, mert bár nekem borzasztóan imponál, nagyon nagy arc szerintem, de most még magamtól is mérföldnyi távolságra érzem. (Az ajtót sem fogom mostanában megnézni.) Ez később biztosan máshogy lesz.

Egy dolgot irigylek viszont (és ezt akkor is irigyeltem, huszonéves fejjel, mikor először olvastam, meg most is). Nem, nem a stílust meg a nyelvi bravúrt, mert be merem vallani, hogy nem tartom Szabó Magdát annyira zseniális stilisztának és nyelvművésznek, azt hiszem, igazából sztoriban erős, de abban meg azért, mert ezt "termelte ki" a saját élete. Amit irigylek, az a tengernyi idő és mérhetetlen lehetőség a befelé figyelésre, a nyugalom, a csönd, ami lehetővé teszi/tette neki azt, hogy egész életében mást se csináljon, csak magával foglalkozzon. Ezt én is el bírnám viselni.

PS. Egyébként rájöttem, hogy a legjobban ez a kiscsoportos foglalkozás jön be nekem, leülni négy gyerekkel, mennyei, nincs hangzavar, nincs gyökérkedés, ásványi szint meg otromba röhögés. Figyelnek, meg én is. Jó a léleknek. Mint valami terápia (még ha nem is feltétlenül IQ-shot).

Még a múlt héten történt (csak aztán vártam a fejleményeket), hogy az uszoda parkolójában véletlenül meghúztam egy baromi nagy sötétkék Honda jobb első lökhárítóját parkolás közben. Tele volt a parkoló, keskeny a hely, jobbra kellett volna kis ívben befordulni, én meg szépen lesúroltam. Keletkezett egy kb. 10-15 centis karcolás.

Még be sem parkoltam rendesen, már kocogtatta az ablakomat egy pasi, és rázta az öklét, hogy a betétlapot majd mindenképp hagyjam ott, mert felírta a rendszámot. (Az, hogy segített volna beparkolni azzal, hogy benavigál, nyilván nem fért bele az idejébe.) Mire kiszálltam, nem volt sehol, hiába kerestem. Bementem az uszodába a dolgom miatt pár percre (meg azért, hogy tollat-papírt kérjek tőlük, mivel nem volt nálam semmi), aztán kijöttem, megnéztem közelről a helyzetet. Térültem-fordultam, egyszer csak megkocogtatja a vállamat egy rendőr, hogy az úr kihívta a rendőrséget, hova tűntem. Hát, mondom, ő hova tűnt, itt lennék, hogy címet cseréljünk, betétlapom nincs, de majd a biztosító nyilván mindent intéz.

Erre kiderült, hogy nem is a pasasé volt a Honda, csak látta az esetet, és mivel neki rosszul esett volna, ha az ő kocsijával történik ez, én meg elhagytam a helyszínt, hát kihívta a járőröket. Az adatait, mint szemtanú, kissé nehezen adta meg, és szabadkozott, hogy a jövő héten nem lesz elérhető, mert külföldre utazik. A zsaru egyébként valamivel intelligensebb lehetett az ügybuzgónál, mert rögtön levágta, hogy nem akartam lelépni, csak egyszerűen azt hittem, hogy az ügybuzgó a tulaj, és lassan kapcsoltam, hogy mit is kellene csinálni. A rendőrnek aztán javasoltam, hogy hagyok cetlit az elérhetőségeimmel az igazi tulajnak, de azért ő, a biztonság kedvéért még telefonálgatott egy fél órát, hogy kiderítse ugyanezt.

Hagytam is cetlit, és már épp indultam volna haza, amikor csörög a telefon, és hív a Hondás. Értetlenkedik, hogy mit is kéne csinálnia (de legalább szóltam, ugye); egy alacsony, bambaképű fószer, a mondatait alig értem, mert nem függnek teljesen össze. Próbálom neki elmagyarázni, itt van minden, tegye meg a kárigényét a biztosítómnál, és minden rendeződik. Kint volt viszont a rendőrség, mondom, valószínűleg tőlük is kell valami papír majd.

Este visszahív, hogy akkor most mit is csináljon, hol van helyileg ez a biztosító és ügyfélszolgálat. Meg hogy eljön a hét végén, írjak alá egy papírt, hogy vállalom a felelősséget. Mondom neki rendben, de az a rendőrségi jelentésben is ott van valószínűleg. Megállapodunk, hogy majd keres és/vagy jön, ha nem pénteken, akkor utána, azaz ezen a héten.

Idő közben megnézem a biztosító pontos elérhetőségét, megtalálom a formanyomtatványt, amit neki kell kitölteni és benyújtani, nekem csak alá kell írni, hogy én okoztam a kárt.

Ma este telefonál, eléggé feldúlt stílusban számon kéri, hogy miért nem hívtam a hét végén, huszonötödször is felteszi a kérdést, hogy ő most mit csináljon. Megadom a biztosító elérhetőségét, beszélek a formanyomtatványról, az internetes letöltési lehetőségről, stb. Azt a mondatomat, hogy "de hát Ön tud intézkedni, Ön a károsult", úgy fordítja le, hogy szerintem ő okozta a saját kárát. Dühöng, hogy szétcsesztem a kocsiját. Meg hogy ha nem jelent föl (sic!) a másik pasi, biztos lelépek. Utána azon pattog, hogy én hivatali időben dolgozom, és nem tudok vele bemenni a biztosítóhoz. Ajánlkozom, ha nagyon ráér, hozza ki a papírt, aláírom, aztán ágyő. Vagy hogy a jövő héten esetleg be tudok menni. (Egyébként utánanéztem, több hónap az ügyintézés.)

Így állunk tehát. Tök tisztességesen (bár elismerem, kissé tapasztalatlanul) járok el, cseszeget ez az időmilliomos impotens balfék, egy másik rámeresztette a rendőröket, ahelyett, hogy segített volna, mindenki a lelkiismeretemre (bűntudatomra?) apellál, kriminalizálnak a mondataikkal, kiállítják a bizonyítványomat, lelkiismeret-őreim lettek, vigyáznak rám, pedig kösz, nem rám kell. Rosszindulatú város, gyanakvó ország ez. Hahó, itt még mindig én vagyok a normális! Csak épp (legközelebb isten bizony, megyek még három kört inkább, ahogy máskor is szoktam) szarul parkolok kis helyen.

Lassan menetrendszerűen mély depresszióba zuhanok az iskolai ünnepségek láttán-hallatán, pedig minden egyes alkalommal megfogadom, hogy átsiklok felette és nem érdekel. De főleg most idegesít, mert még az óvodákba is kiküldték, hogy a derékig érőkkel is méltón kell megünnepelni még a nemzeti összetartozásnak vagy minek a napját is; most pedig sűrű sorokban vonuljanak a kokárdákkal, a csákókkal meg a zászlókkal a térre, és tűzzék azokat bele a nemzeti virágágyásba. (A barátnőm persze nem ment, hanem helyette babzsákdobálós Habsburg-magyar szabadságharcot játszott a szőnyegen, hajrá magyarok, stb., azt nem tudom, ki nyert, de a végén kibékültek a felek, és közösen felköszöntöttek egy szülinapost és megették a sütit nagy egyetértésben.)

Nekünk tegnap egyenruhában kellett persze menni, mert ez táplálja a hazafias érzelmeket nyilván, a matrózblúz meg a szoknya (igen, a házirendben a lányoknak még mindig a térdvalameddig érő szoknya az előírás). Egyrészt öröm nézni, hogyan kerülnek elő szünetről szünetre a hátizsákokba belegyömöszölt matrózok és ingek, hogy hogyan kígyóznak a sorok a vécé előtt, hogy átöltözhessenek. Az évnek ez az egyik olyan szakasza, amikor kiugróan megnövekszik az osztályfőnöki figyelmeztetések és intők száma, és persze óriási vitákat generál, hogy ki mire ad ilyet (a sportcipő, a sötét farmer fiúknál oké-e, matróz helyett fehér blúz, szoknya helyett elegáns nadrág oké-e, stb.). Egyetlen egyszer próbáltam felvetni, hogy ha már ugatunk az uniformis miatt, akkor mi is öltözzünk normálisan vagy egyszerűen változtassuk meg a házirend erre vonatkozó részét -- ebből persze csak az első felvetést hallották meg, és azóta ránk is ferdén néz a diri, ha nem vagyunk szoknyában. (A szoknya már csak azért is vicces, mert a tornateremben egyébként egyáltalán nem adottak a kulturált műélvezet feltételei, vagy a szőnyegen kell ücsörögni, vagy állni kell a bordásfal előtt, míg a karzaton megy a műsor, ez utóbbi esetben remekül be lehet látni a szereplő lányok szoknyája alá például.)

Személyes pszeudo-osztályfőnöki véleményem az egészről egyébként az (és sajnos ezt nem is titkolom), hogy igenis fel kell szépen öltözni, de a szoknya és a magassarkú elvárása konkrétan faszság, szóval ilyenkor viseljük méltósággal az osztályfőnöki intőt.

De azt is gondolom persze, hogy ha értelmes és élvezhető műsorok lennének, akkor nem a kiöltözés nyűge lenne a legnagyobb probléma.

Hát, az idei műsor a szokásos panelekre épült: események felidézése, sok, hosszú szöveg, a Tolcsvay-féle Nemzeti dal meg A költő visszatér, ezek már akkor is történelemnek számítottak, amikor én voltam gimnazista. Az iskola önjelölt üdvöskéje elszavalt 3-4 Petőfi-verset, ezeket dramaturgiailag gondolom ő vágta meg, drámai színésznőnek készül az eszemadta, de kb. annyi tehetség van benne, mint Fásy Ádámban, amikor énekel. (Az írói-költői pályáról azt hiszem, én térítettem el egyébként, amikor még a magyartanáraként megmondtam neki, hogy túl fellengzős a stílusa. Úristen, mint tettem a magyar színjátszással....)

Szóval volt feszengés, dumálás, nyavalygás, röhögés, mezítlábazás, szoknyában pucsítás, mobilozás a sorok között, stb., és már az sem moderált senkit, hogy a bosszúszomjas igazgatónő beállt a tömeg legsűrűjébe. Hétfőn lesz adok-kapok megint.

Részemről megállapítottam, hogy az ifjúság elfelejtett rivallani. Komolyan, ennyi unott, zeneietlen, lelkesületlen arcot ott a kórusban, hát gáz. Az egészet azzal magyarázom, hogy bármennyire is nagy a pofájuk manapság, amikor igazi érzelmeket és átélést kellene vállalni, persze megfutamodnak. Rejtőzködnek. Álcáznak. Ezért is utálnak verset tanulni, kiállni szerepelni, vagy csak leülni beszélgetni, mert nincs arcuk, vagy ha van, szégyellik. Egymásét pedig leszólják.

Persze nem csodálkozom rajta, elég nehéz olyasmi közvetítésével ünnepelni, amit nem éreznek a magukénak. Évekkel ezelőtt, amikor én csináltam a műsort, szerettem volna egy "mezítlábas", közvetlen megemlékezést csinálni, ami csak félig-meddig tudott megvalósulni, de (hogy ne álszerénykedjek) tegnap is mondták még páran, akik erre emlékeztek, hogy az sokkal jobb volt. Oké, a matrózt nem tudtam kiiktatni, és a közös Himnusz-éneklést sem, de (az akkori énektanár legnagyobb felháborodására) a Szózatot igen. És azt sem tudtam megakadályozni, hogy egy Kárpátia-dal is elhangozzék az egyébként tökre felhasználóbarát és élvezhető műsorban. Mindenki gratulált, aztán a következő évtől ment tovább a szokásos rendszer.

Aztán egyszer (kissé didaktikusan talán) megírtam az álláspontomat a tanáros blogomba, amiből majdnem botrány lett, mert kikerült egy közösségi oldalra is, és természetesen személyes támadásként értékelték az illetékesek. Azóta befogom a pofám. Ez volt az:

Mivel úgyis megkérdezik a véleményemet a március 15-i műsorról (sőt, volt aki már meg is kérdezte), elmondom, hogy az iskolai ünnepeltetést több szempontból is aggályosnak találom, de nem azért, amiért sokan.

 

Röviden: magyarnak, de jó hazafinak is sokféleképpen lehet lenni. Még akkor is, ha teljesen tisztában vagyunk a hibáinkkal és a gyengeségeinkkel és úgy is, ha jól ismerjük a minket körülvevő világot. Világokat. A másfajta világokat. Én hiszek az értékközvetítésben meg abban is, hogy sok mindent kell tudni és megtanulni csak azért, mert az az átlagműveltséghez hozzátartozik. De abban is hiszek (ó, nagy szavak ezek!), hogy nem szabad lemaradni a kor kihívásaitól és az újabb és újabb kifejésmódoktól, eszközöktől. Ha lemaradunk, végünk. Múzeumi tárgy lesz belőlünk.

 

Mindig arra buzdítok mindenkit, hogy találja meg a saját hozzáállását, értelmezését mindenhez - egy szál virághoz, egy jó kajához, egy vershez vagy az ünnephez. Problémásnak tartom azokat a műsorokat, amik kész jelentést tolnak az ember orra elé: jó magyarnak lenni, szép Magyarország, tehetségesek a magyarok - jobbak és szebbek vagyunk, mint bárki más. Ez a kép egyoldalú. És mint minden egyoldalú kép, hamis is. A félkész Széchenyi tér nem szép. A mocskos utcák sem azok. Amikor az utcán összeverik egymást az emberek, és aztán megússzák, akkor nem olyan jó itt élni. Vannak máshol is tehetséges népek, Móricz, Ady, Petőfi kizárólagos emlegetése nem reprezentatív példa. A magyar kultúra vagy a nyelv szépsége, gazdagsága semmit sem ér, ha nem ismerjük a többit is. Tudják, a rossz ismerete nélkül nem tudhatjuk, mi is a jó.

 

Szóval nem járunk közelebb az igazsághoz, ha leszűkítjük a képet és életidegen, múltbeli dolgokat próbálunk a fejünkbe gyömöszölni. Az nem úgy van, hogy csak a múltunk értékes, a jelen ócska, és hogy a feladatunk az értékek átmentése. Frászt! Értékek a jelenben is, itt is, most is keletkeznek, csak észre kellene őket venni. Mások persze, mint a régiek, ahogy minden más, ami volt, hiszen ami most van, az most van, ami meg volt, az már elmúlt. És még valami. Nem akkor szeretünk jól bárkit vagy bármit, ha érdemtelenül vagy érdemeit elferdítve agyondicsérjük, hanem akkor, ha látjuk és láttatjuk a hibáit is. A hazával is így van ez. Sokkal többet teszünk, ha inkább teszünk valamit, országimázs ide vagy oda.

Az utóbbi években nem kértek fel, hogy csináljak műsort. És ez után az eset után pár kivételtől eltekintve nem tartom a kapcsolatot a kollégáimmal a közösségi oldalakon. Az ünnepekről viszont legtöbbször elbeszélgetünk órákon, még ha rivallani nem is tudom őket megtanítani már.

És várom, hogy az eljövendő években hogyan lesz még katasztrofálisabb a helyzet az erkölcstannal, a nemzettudatra neveléssel meg a többivel. Bár most, hogy Kovács Ákos Kossuth-díjas lett, biztosan ír majd valami szép nemzeties-ünneplős (de! modern hangszerelésű, a korszellemnek megfelelő) dalt.

(A képen Petőfi Brúszvilisz látható a budapesti Hadtörténeti Múzeumból.)

Tudni vélem, mi okozza a blognihilt, ami persze viszonylagos, hiszen vannak örökké csevegő bloggerek, akik a telefonkönyvből is tudnak bejegyzést írni. De idő közben sokan elhallgattak, nekem speciel legjobban a drc szokott hiányozni. Lehet, hogy rosszul látom és/vagy nem figyelek eléggé, de mintha megszűnt volna az a sokszínű és nyitott intellektuális pezsgés, ami a blogszférát jellemezte általában. Maradtak a politikai bloggerek, de az ember úgy van velük már, mint a hírportálokkal: ha nem akar teljesen elkeseredni, inkább nem olvassa el őket.

Én is kevesebbet írok, aminek az oka azt hiszem az, hogy nem akarok panaszkodni. Nem akarok ego-posztolni arról, hogy mennyit emelkedett a tej ára, meg hogy megint miket szemétkedett a főnököm, hogy nem tudom, minek örüljek. Hogy kétségbe ejt az áremelkedés, a NAT, a munkahiány, a felsőoktatás helyzete, vagy hogy a múltkor, amikor hazajöttem a boltból, konkrétan sírógörcsöt kaptam.

Pedig tudom, hogy nem nekünk a legrosszabb. Nem vagyunk nagyon eladósodva, van tető a fejünk fölött, viszonylag csekély mínuszokat produkálunk a hó végére, a hiteleinket szépen törlesztgetjük, maximum azt kell olykor megideologizálni, hogy miért nem tudunk megvenni valamit, vagy hogy miért nem tudunk elmenni évek óta sehova, hogy miért örökölt cuccokban járunk, hogy miért nem tankolunk, stb.

A környezetemben is teljes elkeseredettséget tapasztalok, ami cseppet sem dob fel. Fogalmam sincs mi a módja, illetve azt hiszem néha, hogy emberfeletti kreativitást igényel időnként az, hogy az ember örömöt találjon a hétköznapokban, amikor minden, de minden ellene dolgozik. Mert végső soron, akármennyire romantikusak is vagyunk lelkünkben, mindenfajta boldogságérzet a biztonságérzetből fakad. (Kivéve persze a szerelem, de arról most nem fogok írni.)

És már azt sem hiszem, hogy a gyerekek boldogok, mert pontosan érzékelik a felnőttek perspektívátlanságát, és vagy átcsapnak vad lázadásba, vagy pedig szívszorítóan empatikusak. Ember és tanár legyen a talpán, aki kezelni tudja ezeket. És ember legyen a talpán, akinek az optimizmusa és a lelki ereje generál annyi energiát, hogy klaviatúrát ragadjon.

Azt mondják, az embernek segít, ha kiírja magából, mik bosszantják vagy bántják. Én hétről hétre rengeteg ilyesmit halmozok fel, aztán nem írom meg őket. Például:

Aggaszt, hogy miből fogok elmenni a tesóm esküvőjére augusztusban, megfordult a fejemben, hogy hitelt veszek fel, esetleg egyedül megyek (azt könnyebb kigazdálkodni, meg amúgy is problémamentesebb). Ezt eddig bizonyára azért nem írtam le, mert bizonyára nem nagy probléma, aztán meg úgyis lesz valahogy, ráadásul még sokára is lesz.

Utálom, hogy folyton koncentrálnom kell a boltban, mit veszek, hogy a lehető legolcsóbb, de a még tűrhető minőség kategóriájába tartozzon, hogy például a múltkor otthagytam valami akciós izét, mert valami mást kellett vennem helyette: és hogy egyáltalán, az alapvető szükségletek felemésztik az örömöt.

Elszomorít, hogy semmi sikerélményem nincs a munkámban szinte, mert jobb esetben fegyelmezett érdektelenséggel találkozom (azaz kussolnak), rosszabb esetben üvöltöznek, és a másik orrából folyó takony is érdekesebb, mint hogy én éppen fejen állok az óra közepén például. Pedig ha ez működne például, akkor az sem érdekelne, hogy a társadalmi megbecsülés, a fizetés, meg a többi.
A hétvégén komolya lelkiismeret-furdalást kezdtem érezni amiatt, hogy nem vállaltam el a tanfolyamot az ezer forintos óradíjjal, mert, bár szart se keresnék, de legalább azt érezném, hogy teszek valamit. Így meg csak ülök itthon minden délután, és a gombóc a torkomban arra predesztinál, hogy semmi értelmeset ne csináljak.

És ami a legjobban bosszant, az a munkahelyemen uralkodó légkör, ami tökéletesen leképezi a nagypolitikát kicsiben: hozzá nem értés, kapkodás koncepciótlan döntések, látszatra játszás, erőfitogtatás. Ma például egy komplett iskolatanulmányozó team szállt meg minket, akik a töri szakos kollégákat akarták meginterjúvolni 45 percben - ám erről a vezetőség elfelejtette őket értesíteni. Párdon, a vezető, már ez nálunk egyszemélyi. Aki szerint az, hogy a tantestület nem akar több napos kirándulást vállalni az idén, háromnegyed részben "csak hiszti".

És aki (eddig úgy tűnik) nem engedett el a két napos szakmai konferenciára,     mert szerinte okvetlenül ott kell lennem a végzősök fél órás záró értekezletén. Egyszerűen nem tudom még, mit csináljak, egy két napos programnak csak akkor van értelme, ha az ember végig ott van. Meg különben is. És aki mostantól elvárja, hogy az ember már a szándékairól is referáljon neki. Gondolatrendőrség, nagy testvér.

Lenne még, de időközben elment a kedvem, ahogy mindig szokott.

Tudnék persze örömöket is sorolni: hosszú hétvége, napsütés, miegymás.

És akkor most választanom kéne, miről írok posztot, a pillangókról vagy a valóságról.

Megjött a hasizomcucc, úgyhogy nagyon fain tavaszi edzésprogramba fogtam, egyszer még zumbáztam is, de arra, azt hiszem, nem fogok rászokni, mert -- ahogy mondani szoktam -- csak lelkileg van jó mozgásom. Mindenesetre az egész nagyon jól esik, bár még mindig úgy érzem, hogy valami elhagyatott tengerparti házba kellene elköltözni pár hétre ahhoz, hogy jól vegyem a lendületet ehhez az előttem álló tavaszhoz-nyárhoz.

Munka továbbra sem nagyon van, de a pánikroham már szerencsére elmúlt, úgyhogy most éppen türelemmel várom, hogy mit dob a gép, és el is hiszem, hogy úgyis mindig dob valamit.

Éjjel azt álmodtam, hogy zongorakoncertre kell mennem, én fogok fellépni, de egyrészt nem találom a kottában a megfelelő darabot, másrészt fogalmam sincs, hogy oda fogok-e érni... Régebben mindig egy vonat lekéséséről álmodtam, szóval ez az el- és lekésődés, úgy látszik, visszatérő motívum.

Befejeztem az improvizációról szóló fejezetet is egyébként, valami olyasmi lett a konklúzió, hogy muszáj az életben improvizálnia az embernek, azaz néha eltérnie a tervtől meg a megszokottól, hogy ne bolonduljon meg, hogy az életünk ne váljon valami minket teljesen eluraló szabályrendszerré, hogy fenntartsuk az irányítást a játék felett. Ez szerintem tök jó argumentum, kár, hogy a tudományhoz túl életszerű és túl érthető, ezt fogják majd gondolni róla és mondani rá. Remélem, mire odáig jutok, le fogom tudni szarni ezt az egészet.

A hét végén két családtagommal is telefonáltam, és mindkettővel arra jutottunk, hogy az élet egy nagy rakás szar, és hogy igazából fogalmunk sincs, mikorra fogunk kikecmeregni ebből. Az ismerőseim sorra disszidálnak, akár Kertész Ákos, már az egyetemista gyerekeik se látják a karrier lehetőségét itthon, az annál kisebb gyerekeket meg eleve mindenki arra trenírozza, hogy tanulják a nyelvet, menjenek külföldre. Vezérünk már nem látja sikeresnek a gazdaságpolitikát, és bezárt a Gigapedia.

Legszívesebben én is ezt tenném.

Nem jött meg a sporteszköz, amit rendeltem, és ettől teljesen besokkoltam, mert ugye arra szántam volna a hétvégét, hogy szép legyek. Ezen túl semmi másra nincs agykapacitásom egy hónapja kábé.

És akkor belegondoltam a széplányok életébe, hogy mennyire könnyű nekik, mert tényleg minden napra annyi jut csak, hogy kigondolják, melyik színű top megy a melyik színű nadrágjukhoz a legjobban, és hogy lekopott-e már délelőtt tízre a szemfestékük, meg hogy az alapozó elég jól és egyenletesen takar-e.

Egyszer az egyik osztályban mondtam, hogy szerintem abból kéne röptesztet íratnom, hogy ki találja meg öt perc alatt a legtöbb olyan tükröződő felületet, ami alkalmas arra, hogy kisminkelje benne magát az ember. Ez most a héten megint eszembe jutott, mert helyettesítettem egy osztályban, ahol van négy lány (két szőke + két barna), akikről már sokat hallottam, de úgy látszik, muszáj volt személyesen is megtapasztalnom ezt a szellemi mélységet, vagy nem is tudom, tán jobb, ha sekélységet mondok.

Szóval tehát jó lehet úgy élni, hogy az embert lelkét nem birizgálja a tettvágy a süppedésben töltött napok és hetek után/közben, jó lehet természetes tehénkedéssel elviselni azt, hogy nem jut eszünkbe semmi, bárhogy is szeretnénk. Illetve dehogy is szeretnénk, mert hát pont ez a lényeg, hogy nem szeretnénk semmit, mert minden jó, ahogy van.

De hát személyes tragédiám, hogy nem bírom el az elégedettséget, mindig kell valami több, valami, amiről úgy érzem, egy lépéssel előbbre van, mint a mostani stáció -- ezért van az, hogy még ha most semmi másra nem is telik szellemileg, akkor legalább főzzek valami kreatívat (főztem), vagy tegyek valamit, amitől talán szebb leszek (tettem). Régebben a passzív napokat arra használtam, hogy legalább is befogadóan művelődjek; filmeket néztem és dokumentumműsorokat például, de az a helyzet, hogy ebben a monitorzsúfolt világban most épp a képernyőket is unom, mert azokból is csak a zaj jön és odaláncolnak.

Ilyenkor persze megszaporodnak az ego-posztok, amiktől meg nyilván azért tartok kissé, mert ezekben nem tudok annyira okos és vibráló lenni, és senki nem mondja, hogy mennyire magával ragadó és impulzív egyéniség vagyok, és hogy nem lehet a bűvkörömből szabadulni. Pedig de jó is ilyennek lenni.

Na jó, de nem. Inkább ezt szeretném:

Olyan ez a válság most már, mint valami nagy démon, akire/amire mindig lehet/kell hivatkozni, amikor rosszul mennek a dolgok. "A Válság"! Biztos az az oka. Mint hogyha a hosszú tél elmúltát várnánk, vagy mintha egy rossz hangulatú politikai éra eltűnéséig számolnánk a napokat.

De hát számoljuk is. Csak nem tudjuk, mi jön utána.

És ha mélyen belegondolok, végtelenül szomorú, hogy olyasmiken röhögünk, mint ez a Zs. M. fake, mert ez egyszerűen tragikus, mint ahogy az is, hogy a miniszterelnök szerint az idén sokkal többen tudnak majd a felsőoktatásban tanulni (hiszen ők kibővítették a lehetőségeket). Másrészről viszont, ha nem röhögnénk, odalenne minden. És ezt pontosan tudom, mivel egész héten egyáltalán nem röhögtem. Vagy csak alig.

Mindez arról jutott eszembe, hogy csődközeli állapotba került a nyelviskola, ahol tanítani szoktam. Na jó, ez lehet, hogy túlzás, de erősen meg kell húzniuk a nadrágszíjat. Az előző tanfolyamot még elvállaltam annak ellenére, hogy lényegesen alulfizettek; állítólag az egyik országos franchise tartja sakkban a kis helyi nyelviskolákat azzal, hogy januártól hirtelen fele áron hirdettek tanfolyamokat. Mindegy, elvállaltam, mert heti 12 órával azért még összejött valamennyi.

De aztán mondtam, hogy a kétszer kettes tempóban ennyiért nem áldozom fel az estéimet.

Így is lett, nem hívtak.

Most azért kicsit meg vagyok illetődve, mert még soha nem csináltam ilyet. Valamiért meggyőződésem volt viszont, hogy ezt is meg kell tanulni (mármint nemet mondani), és hogy 1100 forintos órabérért akár havat is lapátolhatnék. (Nem a közmunkásokról beszélek, láttam a híradóban egy csajt, aki.) De egyébként meg jó vagyok, nagy gyakorlatom van, vizsgáztatói képesítésem, rengeteg saját tananyagom, gyakorlatilag az egész iskola az én vizsgafelkészítő programomat használja. És fogja is. Amit le sem védtem copywright-ilag, mert a tudás, ugye, mindenkié.

Summa summárum, most be kell szereznem pár magántanítványt (amit egyébként nem szeretek), hogy pótoljam a hiányt, mert bár azt mondták, március végén megint hívnak az intenzív tanfolyamokra, tudja a fene. A végzős egyetemisták, akiknek okés az alacsony óradíj, bizonyára többen vannak. Csak egyetlen dologban bízhatok, az pedig a minőségre törekvés meg annak a védelme. Meg még az vigasztal, hogy ha kidobnak, bármikor elmehetek a konkurenciához a CV-mmel.

Szóval nézzük a jó oldalát, és hajrá a szabad estéknek, a fogyatkozásra esélyes könyvkupacnak, a doktori disszertációnak, meg az akciós hasizomeszköznek, amit a múlt héten rendeltem.

Nem megy ez most valami jól, de valami általános agykarbantartást kellene tartani, rendszerformatálást, ami kitörli a negatív gondolatfoszlányokat, azokat, amik leblokkolják a központi idegrendszert, a beszédközpontot, a mozgásközpontot, meg a "ne gyötörjük magunkat feleslegesen"-központot.

Napok óta nincs egy szabad, vagy inkább felszabadult gondolatom. Hetek óta. Vagy a munkám értelmetlensége gyötör, vagy a leharcoltságom, vagy az, hogy a leharcoltságom miatt takarék lángon tud működni az agyam, de még a szívem is. Unom a saját lelki életemet. Unom verbalizálni is, mindegy, hogy hangosan, vagy belső monológok formájában történik, az agyamban fáj miatta a torkom. Ez persze képzavar, de úgy értem, hogy képletesen. Amikor az életet előremozdító dolgokat kellene megfogalmazni publikus vagy személyes szinten, ólmossá nehezedik mindenem, és nem akarok beszélni, nem akarok gondolkodni, nem akarok lenni sem.

Elfáradok attól, hogy folyton meg kell győznöm másokat vagy magamat valamiről, legtöbbször haszontalanul csinálom, mert sem más, sem én nem hallgat(ok) magamra, vagyis rám. Belesüppedek olyan végeláthatatlannak tűnő gondolatmenetekbe, mint hogy például én most már soha többé nem tartok órát X osztálynak, mert az +1-edik módszerre is tojnak, meg úgy általában az egészre, rám, akármilyen jó fej is vagyok. (Mert az vagyok.) Szeressék most már akkor tényleg inkább a Bözsit helyettem a szomszéd szobából, neki nagyobb a hangja és robusztusabb a jelenléte, én visszavonulok.

Vagy hogy én most már biztos az egész életemet a koránkelés, reggeli- és tízórai-csinálás, macskaalom-takarítás, munka, munka, munka, itthoni teendők, elintéznivalók, szájtépés, szájtépés, elpakolás, tévé, stb. mágikus körében fogom leélni, és soha többé nem leszek képes arra, hogy egyetlen értelmes szikra is kipattanjon az agyamból.

Vagy hogy én aztán most már tényleg soha többé a büdös életben nem kérek és nem akarok senkitől semmit (arra meg aztán pláne hiába várok, hogy esetleg kitalálja bárki is a gondolataimat), nem vágyom semmire, mert az számít a legkevésbé, mikroszkopikusan marginális az, hogy én mit szeretnék. Mert csak egy pici pont vagyok ebben a kibaszott nagy rendszerben, aki, ha máshogy működne, mint ahogy ildomos, pillangóhatásként, iszonyatos erővel rombolná szét mások életét és jó dolgát maga körül.

Mindenki visít a hó meg a hólapátolás miatt. Én pedig igazából egy nagy házat szeretnék, ahol lehetne lapátolni a havat. Lehetőleg egy olyan környéken, ahol a csendtől lehet azt is hallani, ahogy lepotyognak a hópelyhek, és súrolják a hótakarót.

Igazából még az sem zavar, hogy esetleg elkésem a munkából, teljesen hidegen hagy a hóakadályok miatti közlekedés összes nehézsége, hiszen gyalog, végszükség esetén, bárhova el lehet jutni.

Olyan ez a hó, hogy az embernek nincs is kedve kitenni a lábát. Az ágyamból agyamból sincs kedvem kimozdulni. Nem is értem a ki nem ásott parkolóban a kerekeket pörgető autósokat, csak csapják itt a zajt nekem. Valahányszor mennem kellett valahova (márpedig az elmúlt két hétben elég sokszor kellett), hatszorosan elfáradtam a hótaposás miatt. Meguntam fel és lehúzni a télikabátomat. És nincs is rendes cipőm sem, például. Simán el tudnám képzelni, hogy a nagy hóesés végéig itthon maradok, és csak főzök, olvasok, írogatok, és legfeljebb a boltig megyek el.

Mivel ez nem lehetséges, belülről vagyok teljesen mozdulatlan. A hó belepte az összes gondolatomat... Minden tennivalót az utolsó percig halogatok, nehezen jönnek a szavak, a kedv, döcögve halad a gondolkodás. A tévé előtt szeretnék ücsörögni egy takaróval, vagy egy könyvvel, teával. Lassú francia, lengyel és spanyol filmeket nézni. Nem szeretnék szólni senkihez. Pláne nem szeretnék ugrálni, rendelkezésre állni, készülni, intézkedni. Ez a folyamatos, hosszan tartó zsizsegés bennem és körülöttem teljesen elvette a kedvemet attól, hogy aktív télies-sportosan élvezzem a szabad óráimat.  Kussolni akarok.

Aztán eszembe jut, hogy lehet, hogy az idén így élem meg a szokásos téli depressziót levertséget, aminek így, február közepén már nagyon is ideje vagyon. Hiszen, jut eszembe, még csak ki sem borultam az intenzív esti tanfolyam miatti fáradtság miatt, a temetés miatt, vagy a szalagavatós erőltetett jelenlét és az azt követő lelki szkander miatt. Nem is háborgok, hogy ezer éve nem voltunk sehol, vagy hogy még mindig nem tudtam kilábalni teljesen a téli szünet környéki (amúgy szokásos) anyagi mélyrepülésből. És azon is csak egyszer sikítoztam belül, hogy alig van időm arra, amire igazán szeretném, ha lenne. Lehet, hogy ráfagyott a hó a lázadásközpontomra.

Elmondom a tegnapi és a mai napomat.

Reggel hétkor kimentem a vasútállomásra, ez most mindegy. Akkor még alig szállingózott. Hazajöttem, bevásároltam út közben, a boltban még volt kenyér. És szesztartalmú italok is...

Bementem dolgozni, az egészségnap keretében végighallgattam kétszer negyvenöt percnyi előadást a dohányzásról való leszoktatásról. Kétségtelen: a gyerekek többet tudnak a cigiről, mint én. De leszokni nem akarnak. Mondjuk azért a nikotinfüggő csecsemők születésének említésekor páran felvonták a szemöldöküket.

A végzős osztályfőnököknek az esti bál okán (a végzős osztályokkal egyetemben) nem kellett aznap iskolába jönniük. Fogalmam sincs, hogy a pótofőknek akkor miért kellett, hiszen mi is tűztünk, fronton voltunk, és igazán nagyon szívesen elmentem volna a műkörmöshöz, a fodrászhoz, a kozmetikushoz meg az aurafényképészemhez én is.

Tizenegykor elindultam egy temetésre Villányba ("arra menj, ott biztos letakarították az utakat"), másfél óra alatt értem oda. Az utakat nemhogy nem takarították le, de a túronyi dombon egymás után álltak a kamionok, a távolsági busz pedig előttem szambázva ment fel az emelkedőn. Na jó, gondoltam, akkor most megdöglök. Szépen belefordulok az árokba, és nem lesz, aki reggelig kitoljon. Belep a hó, ámen.

De nem így lett, odaértem a temetésre, ahol másfél órát álltam a metsző hidegben, a végére úgy éreztem, érzéstelenítés nélkül letörhetném a lábujjaimat egyenként. Arról most nem beszélnék, hogy a halottbúcsúztató (vagy hogy hívják ezt a nemes hivatást) kb. úgy tudott fogalmazni, mint a köztársasági elnökünk. Vagy a főnököm. Viszont jó hosszan beszélt, és szép ta-gol-tan, hogy mindenki értse.

Utána titokban benyomtam egy fél pálinkát, gondoltam, úgyis elég a belső fűtéssel, mire indulni kell. Na, még hamarabb elégett.

Hazafelé szerencsére az alternatív útvonalon lehetett hatvannal száguldani.

Öt előtt hazaértem, lélekerősítettem, lezuhanyoztam, és frankón elmentem a szalagavató bálra.

Feltűztem a szalagokat, végignéztem három osztály önimádatát és -imádtatását. A gyerekek nagyon izgultak, gondolom azon, hogy esetleg lebököm őket. Az egyik kedves lány megkérdezte, fel fogom-e érni. Mondtam, hogy majd a hasára tűzöm, ha nem. Erre tök komolyan mondta, hogy de az nem jó.

Azt is megkérdezték, én izgulok-e. Mondtam, minek, majd a vizsgán. Aztán hogy fogok-e sírni. Mondtam, hogy majd azt is a vizsgán.

Elborzadtam, hogy némely családok mennyit költenek a félévkor négy tárgyból bukott gyermekeik estélyi ruhájára, fodrászára, smikjére, becsempészett alkoholára és ajándékaira. Idén volt az első alkalom, hogy nem hatódtam meg (pedig a félszerzet osztályom szalagját avatták) és nem könnyeztem. Idén volt az első alkalom, hogy tanárok nem szerepeltek a búcsúvideókban érzékeny és aranyos osztály-osztályfőnök összeborulások sem voltak, piás-bulis-csöcsös kép viszont annál több. A legordenárébb tanár viszont sztár volt, ahogy a képeket látom utólag, az afterpartyn is. Ez van, azt csípik, ha valaki együtt iszik velük.

És idén volt az első alkalom, hogy kivonult a város tévé, ezért a műsort az utolsó pillanatban megcenzúrázták, mert "komoly és méltóságteljes műsor kell". (A csöcsös videókért még repül valaki, valahová, azt hiszem.)

És állítólag idén volt az első alkalom, hogy kb. este tízkor már alig volt ott valaki. Csak mert a "közoktatást a szeretet vezérli".

Én pedig folyamatosan úgy éreztem magam, mintha még mindig a temetőben állnék, és átfújna rajtam a szél.

Fél tíz után aztán mi is megvártuk, hogy a főnök elmenjen tombolázni, visszahúztuk a síbakancsunkat, és hazasétáltunk. A sarkokon meghúztuk a laposüveget.

Másnap (ma) később keltem, mint terveztem, és felgyalogoltam bérletet venni. Úgy hívom ezt, hogy a himalájai Radnóti-emlékmenet. A végére (a dombtetőn) úgy éreztem, szétszakadok. Aztán felszálltam egy buszra, és bementem a városba megtartani a pótórámat.

Csodával határos módon mindeni odaért, csak én hagytam otthon a cédéket a próbavizsgához, úgyhogy inkább mindenkit leszóbeliztettem. Bedugtam az áramba a kávéautomatát, hogy legalább igyunk valami forrót. Ez nem sikerült, viszont kifolyt az alján az összes víz.

Aztán az egyik lány sírt kicsit, hogy ő mennyire nem tud jól angolul (felsőfokú nyelvvizsga, csak mondom). Fél tizenkettőkor úgy döntöttünk, hogy eljövünk, amíg még járnak a buszok.

Itthon lerogytam, és megfogadtam, hogy soha életemben nem megyek ki a lakásból többé.

Na az milyen már, hogy míg én a doktori szigorlatomon domborítok éppen, a főnököm eközben itt, egy nevelési értekezleten, miután ötven percig taglalja a teljesen illuzórikus pedagógus életpálya-modellt, apró kis megjegyzésként odaveti: "csak mondom, ezekkel a tudományos fokozatokkal azért csínján kell bánni"... (mert hogy a középiskolák majd nem fogják tudni eltartani a tudós tanárokat, vagy valami ilyesmi).

Vagy inkább: nem szaktárgyat oktató tanárnak ne legyen tudományos fokozata minálunk.

Alig volt áthallásos és üzenetértékű, miután a többség tudta, hol vagyok.

Majd pedig ma az egyik kedves kolléga (olyan csupasztestű, csigamodorú), miután kedvesen érdeklődik a sikereimről, a fülembe sugdossa, hogy "hát, azért a fenntartó ezt nem nagyon szereti"...

Hát, máshol legalább titkolják, ha szúrják a szemüket az ember személyes sikerei.